meddig menekülhet az ember saját maga elől, hogy megfeleljen a mások elvárásainak?

meddig hazudhat az ember, csak hogy mások mosolyoghassanak?

honnan kezdődik a z önfeladás határa? és kezdődik az önmegtagadás.

mi a hazugság? és hol van az, hogy az én,az énkép és az társadalmi én között megfeszül,

mért nem lehetek saját magam? mért kellene ezért feláldozni mindent, talán még magam is?

mért e játék, mi már rég nem az. Önámítás, a javából. Remélni, hogy majd holnap. Ez olyan mint a vers, mit soha meg nem írtam, mert féltem, hogy kibúvik a javam.

és mikor blogot írna a zmeber a net is beadja a kulcsot
nem, nem nem nem nem nem nem nem
igen igen igen igen

hiányzik a gyermek, aki voltam,
anyám,aki volt, mikor gyermek voltam
DALMI, AKI MÁR SEMMI

hiánycikk lettem magamnak,
mint mosópor valamikor

marad egy rianó pillantás, egy pillanat, egy csend, a közrend

magamnak hazudom magam
és boldog vagyok, mikor elhiszem