Mindig csodáltam, sőt irigyeltem is néha, rejtve magamba, kimondatlan, mikor láttam, ahogyan a lányom és anyám mennyire szeretik egymást, ragaszkodnak egymáshoz.

Zsigerből, mélyről, valahonnan, ahova én már be se férek talán soha.

Igen, irigykedve, hiszne én voltam mindig anyám szive csücske, egyetlen fiacskája, és a lányom szorított ki a legjobban szeretett helyzetemből.

Öröm nézni őket, ahogyan esznek, beszélnek, csevegnek, csivegnek, sustorognak, mint a szerelmesek, titkaikat megosztva.

Anyámból újra gyermek lesz, Abigél komoly asszony.

Nevetve együtt szállnak, sírva összeborulnak.

Ritkák, mint emberek, kik egymásra találnak.