2003 novemberében Berkeleyben, Kalifornia vásároltam egy Canon, Powershot A70-es digitális fényképezőgépet. Azóta rengeteget fényképezek, bár az utóbbi időben kevesebbet.

Szerintem a fotózás mögött az a naiv elképzelés, remény van, hogy az időt meg lehet állítani. Legalább arra a pillanatra, amit a kép rögzít. A múlandóban egy maradandó pillanat, amit képbe zártunk, magunkkal vihetünk, zsebrevághatunk. És ezzel le is győztük a zörökkévalóságot, a percet, a z órát, az IDŐT.

Igen, de a digitális technikának van egy nagy előnye is, hogy nem kell kinyomtatni, ahhoz, hogy lássuk az eredményt, mert a fényképzőgép kijelzőjén már lekukkolhatjuk a z eredményt, ha nem tetszik: törölhetjük. Így még nagyobb az győzelem.

Azonban ezidáig jó részt csak számítógépen nézegettük a képeket. Mostanság azonban egyre jobban elfogott a vágy, hogy ki is nyomtattassam a képeket. Szinte őket írtam, ezzel is megszemélyesítve őket.

Most neki kezdtem kinyomtatattni, és így most sokkal tárgyiasultabbakká válva a képek MUTATHATÓBBÁ, megfoghatóbbá, tárgyiasultabbá váltak az ok a pillanatok, melyeket hiú ábránddal befoghatónak reméltem. Remélek.

Pedig dehogy.