A lányom szerint lemásoltam a bagolyt.

Éjjel nem alszom.

Délután, napközben igen.

Amióta fáj a derekam, éjszaka nagyon keveset alszom valóban, fél egy, egytől ötig, hatig.

Délután aztán bepótolom, olyankor elüt az álom, ellen sem tudok állni, csak az a baj, hogy minden kis zajra felébredek. És azért délután az nem éjszaka, nem lehet teljesen leállítani az életet, mert apuka alszik. Az ajtók nyikorognak, éppen akkor kell valamelyik könyv, füzet a szobából, vagy éppen sapka, sál.

És ébredés után zsimbes vagyok, kötekedő, cifrákat mondva ébredő.

Hajnali ébredésnek is vannak előnyei, a fájdalmat leszámítva, persze. A csend. A kályha tüze csak ami hallszik. Ilyenkor nyugodtan végigolvashatom az újságokat az interneten, a kedvenc fórumaimat.

Cigifüstbe takarózva kukkolom a világ történéseit.

Nem kérdez senki, senkinek sem kell felelni. S közben odakint kivirrad, majd ébresztem a lányokat. Indul a nap, mint a berecki gyors. Döcögve, lassan, ráérősen. Ez még a 19. század

Fosztó barátom a z orosz alkohol fogyasztásról ír a blogjában. eszembe jut Benke András bácsi mondása, aki most közel a kilencvenhez, hadifogságot megjárt öreg székely. ezelőtt 10 évvel mesélte, hogy tanár úr, én minden reggel megiszok egy mustáros pohár gebulát (egyharmad 90 fokos szesz, két harmad víz) s úgy indulok neki a napnak.

Én alkoholt nem fogyaszt(hat)ok, de kávét, cigit annál többet.

Önkéntes önpusztítás. maratoni öngyilkosság. Miért is? A percnyi élvezetért? Akaratgyengeség? Közöny? Lappangó öngyülölet?

Fene tudja, de már hetedik cigimet szívom az elmúlt két órában, s kb. 3 deci kávét it A szájam kész budi, a tüdőm, májam, hűha, milyen lehet???,