avagy lehet-e kiszolgáltatottságban lelkésznek maradni?

Amióta az Eu választások kapcsán (is) felszínre jöttek az egyházban lévő ellentétek, ezen gondolkozom én is.

Hol a határ, ahol a lelkiismeret azt mondja: ennyi, nem tovább?

Lehet-e független egyéniség, személy, személyiség, akire egy közösség sorsa van bízva? Illetve, aki ezt hiszi. Magáról.

Meddig mehet a megalkuvásban az ember el? Mikor kell azt mondani: ennyi volt, kész, nem tovább.

Az Én és a MI közötti örök ellentétet fel tudja-e oldani “az örök” jézusi bölcseségekben megfogalmazott jámborság? Vagy Jézusból is a prófétai hagyományt, a templom szétverő dühöt, igazságkeresést kell inkább követni, vagy a császárnak megadni, ami jár. De mi jár neki? S mi jár nekem?

A kiszolgáltatottság állapota egyenes arányban nő a megkötött alkuszámával. A háló szerre annyira sűrű szövésűvé válik, hogy kikukucskálni sem lehet majd rajta. Sőt, idővel természetessé válik a háló léte, és már el is felejtjük, hogy mi szőttük, életünk szerves részévé válva, Mi magunk fogunk tiltakozni azok ellen, akik szét akarják vágni. Mert az alkukból szőtt háló a biztonságot sugallja, mégha tévképzet is az egész.

És sokan vannak, akiknek a biztonség többet ér, mint a szabadság.

A kérdés, melyik félnek van igaza?

Én a szabadságban hiszek, még a biztonság megszüntének árán is.

A lelkész ilyen helyzetben hasonló a hajóskapitányhoz, akinek a hajója viharba került. A hajót is, a legénységet is, az árut is menteni szeretné. De egyszerre mindhármat nem lehet. Ezért lehet, hogy nem marad sem áru, sem legénység, sem hajó.

Csak hős születik. Hősök születnek. Szép, dicső hősök, és/vagy megalkuvó, pitiáner hősök. Megítélés kérdése, kinek, ki, mi.

Amúgy én azt hiszem Istent templom nélkül is lehet imádni, de tiszta lelkiismeret nélkül sokkal nehezebb