Ma Csabi keresztapámmal megvarattam a bakancsom. felesége, Böske néni édesapám testvére. Miközben a bakancsom varrta keresztapám, keresztanyám vidáman mesélte, hogy Csabi bátyám úgy tanulta meg a suszterséget, hogy ellopta nagyapámtól. Vizitába járt Böske nénihez, de leült nagyapám mellé és kalapált, varrt, szegezett, kosarat font, mindent, amit tátá csinált.

Nagyapám is a testvérétől, Pista bácsitól tanulta a suszterséget, Pista bátyám profi cipész volt, Pesten élt, a kicsi magyar világban hazaköltöztek volt IOlasztelekre, és akkor.

A kosárfonást nagyapám a száldobosi cigányoktól tanulta.

Marcella keresztanyám is átjött, ő édesanyám testvére. Ülkei származásúak.

Érdekes ez az élet. Marcella néném apáca akart lenni, Temesváron volt a zárdában, de 52-ben felszámolták a zárdákat és kikerült óvónőnek Olasztelekre. Feleségül ment Csabi bátyám tesvéréhez. Édesanyám Marcella nénje gyermekére jött vigyázni Olasztelekre, aakkor még südő leánykaként, hiszen a két testvér között (Marcella és Margit, édesanyám) 15 év különbség van.

Itt ismerkedett meg édesapámmal, aki Böske néniekhez járt, a testvéréhez.
Albi bátyám, Marcella néni férje és Csabi bátyám testvérek voltak, és egy nagy ikerházban laktak, aminek az első felét az állam elvette patikának. A házat valamelyi rokonuk építette amerikás pénzből.

Marcella néném után Árpád testvére is Olasztelekre került erdészznek, utána András erdész technikusnak, és első unokatestvérük Sándor, aki ezermester volt, s aztán felakasztotta magát, nagy későn találtak rá a Dungó erdőben. Legvégül édesanyám, férjhez, bé a “nagy ” Márkó családba. Ennek nemigazán örvedett nagyapám, mert azt szerette volna, ha édesapám a faluból hoz feleséget. Ez már a múltté

Rokoni látogatás után körbefénykpeztem a ziskolát, a templomot, a temetőt. Hiszen a fél világot lefényképeztem már: Golde Gatetől, Kászonokig, de még szülőfalumban nem nagyon fotóztam.

Az első osztályos tanítónénimmel mindig jó találkozni, de most még jobb volt az iskol a kapuja előtt, ahova jártam első négy osztályban. Mi voltunk A tanító néni első osztálya 1976-ban, akkor végezte el a tanítóképzőt. Ennek több mint harminc éve.

A temetőben ritkán járok Dalmi sírjához. Imádkozni nem tudok, nem szoktam, sírni nem szeretek.
Inkább fényképész, néprajzos szemmel. Csodálatos az olaszteleki temető. Ezt elfogultság nélkül el merem mondani. Még akkor is, ha tudom, ott vannak őseim, és én is ott fogok megrothadni, elporladni.

A templomba bé akartam menni, hogy a falu családjainak címereit, a régi Úrasztalát, a szószékkoronát fotózzam le. A mostani szószékkorona új, nagyapám emlékére adott koszorúmegváltásból készült. Népszerű volt az öreg, megérne egy misét A harangozó beengedett, a templomban mindig a legényecske korombeli úrvacsora vételek jutnak eszebe, mikor sorba állva, hőlyéskedtünk, komolytalanul, a kenyérre és borva várva. Valmelyik mindig olyankor suttogott el elgy süket viccet, s azon persze röhögni kellett. Volna. csak nem lehetett, mert a szigorú öregek komor tekintete figyelt.

A Dániel kastélyt is lefotóztam, most két magánember tulajdonna, az egyik szemben lakik a kastéllyal ,a feleségétől megkérdeztem, bemeeheztek-e a kapun belül, kívülről körbejárni. Megengedte. Mire végeztem volna, hallom: hellóóóóóóóó! Hellóóóóóó! Megismertem a tulaj hangja, de úgy tettem, mintha nem hallanám.

Persze, hogy nem ismert meg. Több mint 15 éve elkerültem otthonról. De aztán kibarkóbáztattam, hogy ki vagyok. Azután már kedvesebb lett.

A szülőiház felé, a félkilométeres őt egy óránál többet tartott, ismerősök, barátok, rokonok állítottak meg: hogy vagytok, szervusz Lacika stb.

Itt Laborfalván mindenkinek mostmár tanár úr vagyok. Senik sem köszön úgy: szervusz, Laci, szia Laci.

Gyermekkorom arcai beráncolva persze köszönnek, a korttársaim megemberesedve, megőszülve, pocakosodva, öregjei még jobban megöregedve.

Mióta elmentem egy fél falu kihalt. És egy negyed új született. Akiket már nem ismerek, esetleg, ha hozza a szülők formáját.

Délután haza, egy másik hazába, Laborfalvára, holnap iskola, munka. Szól a mobil. Szerda délután gyűlés. Francba.