Ezek a szép csende esték, amikor a család együtt van, ezek az élet ritka szép pillanatai.

De igazán együtt vagyunk-e? Én itt ülök a gépnél, írom ezeket a sorokat, Mária a kedvenc sarkában, a fotelben, a meleg csempe mellett. Abici a szobájában olvassa a Juhász Gyula Mese című versét, amit szerdára meg kell tanuljon. Vagy csak azt mondta nekem, s közben filmet néz

S mégis, nyutató az a tudat, hogy együtt a család. Egy biztonásgot nyújtó hely: meleg, mint az anyaméh, viharos, mint a tenger, egy biztos pont az életben.

Most már nem a szülői ház az otthonom, hanem ez a parókia, ahova ezelőtt 11 évvel jöttünk.

Abigél a barátjával tervezgették a jövőt, hogy milyen lesz, mikor megnőnek. Bulcső határozottan kijelentette, hogy ő a szülői hában fog élni felnőtt fejjel is, a családja is ott fog lenni. Erre Abigél is rákontrázott, hogy ő is.

Mikor finoman figyelmeztettem, hogy erre elég kevés az esélye, hitetlenül nézett rám, azt gondolva, hogy megint egy újabb márkós-székelyes süket viccet eresztettem meg.

És amikor halálkomolyan elmagyaráztam neki, hogy ez nem a MI házunk, nem a MI tulajdonunk, zokogni kezdett, hogy ő nem akar sehova sem költözni!!!!!