The attraction of Otherness

Sermon preached by Rev. Maria Pap
at the
Unitarian Universalist Congregation of Ann Arbor, Michigan
October 3, 2010

Reading: lyrics of “Let`s call the whole thing off” by Ira Gershwin

“You say either and I say either, You say neither and I say neither
Either, either, neither, neither, Let`s call the whole thing off..”

Dear Friends,

Do those lyrics sound familiar? Do they ring any bells?

You do not have to be a fan of old musicals with Fred Astaire and Ginger Rogers in order to appreciate the truth expressed by the song. Life is about encounters and about an unending fascination with the otherness. Otherness in people, in places, in events, in experiences.

What is different, what is strange, what is completely opposite and outside our experience is always fascinating. This fascination can have several layers and several outcomes. At one end of the scale you have annoyance and fright and perhaps even disgust, while at the other you have interest, a thirst for comprehension, and finally acceptance. The first fascination can end up in hate, the second one in love.

Today I will try to talk about the second one — about that quickening of pulse, about the racing of thoughts and emotions, about that desperate effort of our intellect to grab, to analyze, to make sense of this strange encounter with the different, with the other.

The difference is so out of place, so unexplainable, so ridiculous that we succumb to the desire of exploring it and by the time we wake up — it is too late — we have been taken in head over heels. This is love. Most of the time it does not make any sense, but this is one of territories of our lives, where we do not want to be sensible. To love and be wise is good advice from those who never experienced the butterflies in their stomachs or that sensation of floating above the ground, or that exhilarating desire to embrace and love the whole humanity, which overcomes us so rarely otherwise.

What ultimately triggers love, we will never know for sure, but we do know from personal experience that the attraction of the otherness comes into it somewhere. Opposites attract — a title of a song, a fact of life. Opposites attract, but let me add, at least in the early stages, because later on the situation might change. And this is where the problems of our lives and relationships start. What in the beginning was a source of wonder and delight might turn out in the long run to be a source of annoyance and distress.
• I love to dance — but you have two left feet.
• I am an early riser and it pains me to see you in bed until noon.
• I like classical music, you like rock. You think my music affected and snobbish; your music gives me a headache.
• You are an intelligent person, so why are you reading mystery stories instead of Austen or Joyce?
• My relatives are all angels to various degrees, yours are all a bunch of unfeeling morons.

And so on and so forth. That attraction born out of our dissimilarities, which gave the zest and depth of our relationship, is turning sour. Those differences we praised, we wallowed in, start to be too much to bear, too much to cope with — we start to realize the width of the gap between us.

Should we call the whole thing off? It is not an easy question to answer — and the longer it takes to figure it out the wider the gap will become. Some will never be able to fill this gap but many do so — and this is how we have happy marriages and long-lasting partnerships.

What is the secret? Well, nothing out of the ordinary, really, just the realization that love is not enough. It takes lots of patience and understanding and compromise, lots of victories and defeats to be able to see not just the dissimilarities but the commonalities too. To accept the differences graciously and to discover and strengthen the common strands in our life makes the difference between parting and staying, between giving up and trudging forth.

This is true for couples but it is true for the partnership between our congregations too. What attracted us to each other, when we started to get to know the other side a little bit better, was the otherness, the strangeness, the unknown. And let me assure you that we are really wallowing in dissimilarities. Even if I scheme and exaggerate a little, I could go on for hours about all the differences between our communities on the whole spectrum, ranging from theology to our everyday life.

Let me enumerate a few:
• We belong to a minority ethnic group, Hungarians living in Romania, feeling always threatened in our heritage and culture, a group, whose loyalty for the state is always under suspicion and whose members feel many times second-rate citizens. For you, as American citizens this is hard to understand, as you have the safety and assurance of belonging to your country, which was never questioned.
• We are simple people, with most of our congregations in villages and most of our parishioners farmers eking out painstakingly a living from the land, people who do not travel further than the nearby small town, whose dreams and aspirations never soar above the land they inhabit. In contrast you are over-educated, sophisticated people, with exquisite tastes, with many of you widely traveled and well-versed in the ways of the world.
• We live in a country so small that is hard to find it on the map and our language is so weird that nobody really bothers to learn it. In contrast your country is a super-power of the world and your language is the “lingua franca” of today.
• We are born into our religious community, while you have chosen yours. We have no choice in the matter, which is why sometimes we are so careless with our heritage, taking it for granted, while you give all your best abilities to further the cause you have chosen.
• We are Christian in our theology, while many of you have left behind traditional Christian communities to search for your spiritual freedom and for many of you every reminder is full of pain.
• We put the community’s needs before the individual ones, while for you the individual’s rights and aspirations shape your community.
• We are poor people with our congregations struggling to get along, while economically you are well-off.
• We are traditional communities trying to survive in this globalized world, which is slowly running us over, while you are a liberal community taking in its stride any challenge.

So, if we need strangeness or even incompatibility to get attracted to each other, we cannot complain, we have the whole range. Our problem is that turning point in every relationship when these dissimilarities instead of being interesting or appealing turn towards obnoxious and incomprehensible — when we start wondering if perhaps the gap is too big to be filled with love and good intentions.

Can we find the common threads of our life when so many things separate and set us apart? Can we look beyond the unquestioned attraction of love to the honest assessment and acceptance of our differences and to what these might teach us about the other and about ourselves? We can but try if we do not want to call the whole thing off.

As I get older I find myself quoting Shakespeare more and more, a wonderful fellow Shakespeare, apt to have a quote for every occasion. In his 116th Sonnet, he says: “ Let me not to the marriage of true minds admit impediments.”
Of course, he is talking about love, and so far that is what we have done too. We talked about love and we were silent about the impediments. But admitted or not, talked about or not, they are there and we need to face them. One impediment is the major imbalance in our relationship, which as far as I know was never acknowledged. This is not something new or unexpected, as in every relationship there is inherent imbalance — one of the partners always gives more than it receives. It depends on both sides if this could be worked out without resentment and loss of self-esteem. In our partnership you are the ones, who in our perception are continually giving, while we are unable to return it. This is surely true in financial terms and although we are immensely grateful for your help, we struggle with the sentiment of indebtedness. I wonder, too how do you feel or what your reaction is, when you are asked for financial support for a congregation about whom you barely know and whose theology and outlook on life is so different from yours?

The inducement and references to our common heritage, to our roots might sound hollow for those who do not know and are not interested in the history of the denomination. Like Pallas Athena springing forth from the head of Zeus, for many of you the relationship starts with this community in this given time and place and a past history might not be that relevant. Yet, what we can offer would shed light not just on your denomination’s history but on all those values for which you chose it. Because even if on the surface we are very different, even if we use God-language, even if we are village farmers far away from the world of Academia, the basic values of our lives are the same and have their roots in our faith.
• When we talk of God and you of Spirit of life — we try to express the same human desire, the same human aspiration to overcome our limitations, to understand and make sense of our life and struggle, to feel the connectedness with the world around us.
• When we fight for our rights to keep our culture, our heritage and when you fight for the rights of gays and lesbians — we are treading the same path in our struggle for the right of minority groups, for the freedom and dignity of every human being.
• When we proclaim our faith in human reason, when we uphold the necessity and importance of a liberal education, the tolerance and acceptance of others, we do on a small scale what you are doing on a larger scale in your society — working against injustice, intolerance, and division.
• When we gather together as a community or when you gather together as a community — we and you do it to affirm what we believe, to proclaim that we belong, to enjoy our togetherness and to strengthen our community in working for the vision of a better world.

It is true — all this we do on a different scale from you, using a different language, in a different context and with all the limitations our society, culture and history imposes on us. But for you to perceive this, you have to overcome the fascination of either rejection or love and move beyond the surface.

For this I would like to use the analogy of our home. I know that we are culturally conditioned to be nice to the quests, be they friends or acquaintances, but the place we take them in our house speaks volumes about our relationship with them. Depending on the level of intimacy, we take them to the parlor or the kitchen and serve them coffee in china or a mug. The parlor many times is suggesting the distance, the conventions of our society, while in the kitchen there is no need for pretense. They can see the unwashed dishes in the sink or look into the pot — we feel comfortable enough to be whom we really are. They are not family, in a sense they are strangers, different, but belonging to us.

This does not mean that we will not have secrets from each other. For a healthy relationship individuals or communities have to have their seventh room, which will remain perhaps forever closed for us. We will still have our own ways of doing things but we will be willing to accept that there could be other alternatives.

Still, there are plenty of rooms in the house of our life worth sharing and exploring and I invite you to do that.
You have the open mind to admit the impediments, to accept the dissimilarities and work with us to find the common thread.
• You have the means and possibilities to visit us, to get to know us better, to be part even if it is for a short period, of our life and struggles.
• You have the awareness and sensibility to help us in restoring some balance in our partnership by accepting the gifts we can offer — our homes, our hearts, our gratitude, our community.

But for that we need to move beyond the attraction of otherness on both sides — because in time this is going to fade away and what are we going to be left with? I hope that the answer might be — with each other. With two communities in different parts of the world, in different circumstances, with different challenges but holding up the same values and bound together in partnership, support and understanding.

Let ours be a partnership of true minds that admit the impediments but are willing to work to overcome it in love, acceptance and dedication for the benefit of both communities.

Pap Mária: Pünkösd ígérete

Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.
ApCsel 2,39

Ünneplő gyülekezet, kedves testvéreim,

pünkösd ünnepének kettős jelentősége van, de ez a kettősség elválaszthatatlan egymástól. Pünkösdkor ünneplejük az első keresztény közösség megalakulását, tehát az egyház születését és a szentlélek kitöltését. A kettő elválaszthatatlan egymástól, hiszen a lélek ereje segítette az apostolokat az evangélium hirdetésében és indította arra az őket hallgató tömeget, hogy megtérjenek és tanítványokká legyenek.
Pünkösd tulajdonképpen egy családi ünnep. Úgy, ahogy a családban minden születésnap alkalmával visszaemlékezünk a kezdetekre, úgy pünkösd ünnepén egy nagy család, a kereszténység megalakulásának körülményeit elevenítjük fel. Születésnapokkor összegyűl a család, megajándékozzuk az ünnepeltet, felelevenítünk örömteli és szomorú pillanatokat, számba vesszük az élőket és megemlékezünk a holtakról. Pünkösdkor is ugyanezt teszi a nagy keresztény család, emlékezik a kezdetekre, hogy erőt nyerjen a jelenhez és reménységet a jövendőhöz.
Mert mi is történt pünkösdkor, ötven napra húsvéttól?
A jézusi tanítványok a kezdeti elkeseredés és félelem után úgy döntöttek, hogy Jeruzsálemben maradnak és megvárják Jézusnak azon ígéretét, mely szerint az Atya, lelkének erejével segíteni fogja őket munkájuk folytatásában. Hogy erre miért kellett várni éppen ötven napot, annak magyarázata a zsidó ünnepkörben található. Ugyanis a húsvét utáni ötvenedik napon ünnepelte a zsidóság a Hetek v. Aratás ünnepét, amikor újra nagy tömegek gyűltek össze Jeruzsálemben, hiszen ez a nap nagy nemzeti és vallási ünnep volt számukra. Az előírások szerint, minden hithű zsidó férfinak ott kellett lennie a templomban, bemutatni az áldozatot és hálád adni Istennek.
Nem véletlen hát, hogy ezen a nagy zsidó ünnepen álltak ki először a tanítványok, hogy az összegyűlt tömegnek Jézusról és az ő tanításáról beszéljenek.
A bibliai tudósítás szerint sebesen zúgó szél és tüzes nyelvek kísérték az eseményt, és az apostolok megteltek szentlélekkel. A templom előtt összegyűlt zsidó férfiaknak Péter apostol beszélt Jézusról, felszólította őket a megtérésre és keresztségre, hogy megkapják a szentlélek ajándékát, nemcsak ők, hanem gyermekeik is.
Az apostol beszéde nem maradt hatástalan, és ha kissé túlzásnak is tartjuk a háromezer ember megtérését, több mint bizonyos, hogy megalakult egy kis közösség, amellyel útnak indult a keresztény egyház.
Pünkösd ünnepének igazi jelentősége azonban nem a látványos külsőségekben van, nem a zúgó szélben és tüzes lángnyelvekben, nem a megtértek sokaságában, hanem abban a csodálatos ígéretben, mely Péter apostol szájából elhangzik: “ mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek…”
Hogy az apostol nem felelőtlenül beszélt, annak ő maga volt a bizonysága, akinek életében ez az ígéret már valósággá vált, aki már megtapasztalta a lélek ajándékát. Azt a lelki erőt, mely Istentől jött és segítette őt megváltozni, felnőni feladatához és vállalni a Mester hagyatékát. Az a Péter, aki húsvét előtt háromszor tagadta meg Jézust, aki a főpapi udvarban átkozódott és esküdözött, hogy nem ismeri a názáreti prófétát, csakhogy bőrét mentse, most bátran kiállt a tömeg elé bizonyságot tenni. A gyávából bátor lett, az árulóból hitvalló, mert Jézus ígérete Isten ajándékáról beteljesedett. Beteljesedett és valósággá vált, mert ez az ígéret nem embertől jött, hanem Istentől.
Mennyire szükségünk van nekünk is erre az ígéretre, nem az emberire, hanem az istenére. Az elmúlt hetek, napok mind emberi ígéretekről szóltak és kiderült, hogy mennyit is érnek. Most látjuk csak igazán, most ébredünk rá, hogy mennyire hamis ígéretek árnyékában éltünk, most, amikor a kártyavár összeomlani látszik, és nekünk el kell hordoznunk a következményeket. A nyugodt öregkor ígérete, a biztos munkahely ígérete, gyermekeink jobb és szebb jövőjének ígérete merő ábrándnak bizonyul. Bizony, az emberi ígéret legtöbbször fedezet nélküli, pedig olyan sokszor és olyan könnyen kötelezzük el magunkat. Szülő ígér gyermekének szeretetet és gondoskodást, aztán elvárja, hogy mások tanítsák, mások neveljék, mások mutassanak példát. Házastárs ígér örök hűséget társának, aztán az első vihar után, utjaik elválnak. Gyermekek ígérnek gondoskodást és szeretetet szüleiknek, aztán idegenek jótékonyságától és gondoskodásától függenek öregeink, mert a gyermekek túl távol vannak, túl elfoglaltak, túl közömbösek. Egyháztag ígér hűséget vallásos közösségének, de évekig a templom fele sem megy és nem vállal semmilyen felelősséget. Székely tűz kokárdát nemzeti ünnepen és teli torokból énekli a himnuszt, de nem őrzi nyelve tisztaságát, nem ápolja hagyományait, nem ismeri történelmét és lelkifurdalás nélkül eladja örökségét annak, aki többet fizet.
Ígérünk egymásnak és ígérgetnek nekünk, aztán semmi sem történik, csak a nagy bizonytalanság és keserűség. Igen, mert az emberi ígéretek mindig bizonytalanok és feltételhez kötöttek. Istennel és embertársainkkal való kapcsolatunkban, kimondva vagy kimondatlanul is ott van az igény, hogy az ígéret csak akkor teljesedik be, ha valamit kapunk cserében: anyagiakat, lelkieket, gyógyulást, segítséget.
Péter azonban nem ilyen ígéretről beszél, ami emberi akarat vagy várakozás korlátozhat, ami bizonytalanságból és kiszolgáltatottságból születik, ami feltételhez van kötve és soha be nem teljesedik.
Péter apostol az isteni erő kitöltéséről beszél, mely mindannyiunknak kijár feltétel nélkül és bizonyosan. Ennek az ígéretnek semmi sem szab határt- sem tér, sem idő-, hiszen nemcsak rólunk, jelenlevőkről van szó, hanem a távollevőkről, nemcsak rólunk, itt és most élőkről, hanem gyermekeinkről és utódainkról. ez az ígéret minden kor minden gyermekéhez szól, aki Isten közelségében törekedik élni.
Ennek az ígéretnek a valóságát érzi és tapasztalja meg lelkében az a kicsiny közösség, mely pünkösd ünnepén elkötelezi magát Jézus követésére- ennek az ígéretnek a valóságát kell megéreznünk és megtapasztalnunk nekünk is, hogy erőforrása legyen életünknek és mindennapjainknak.
Sok mindenre van szükségünk az előttünk álló megpróbáló időkben. Szükségünk less testi erőre a munkához, türelemre és bölcsességre a mindennapokhoz, szeretetre és egyetértésre a közösségeinkben, összefogásra a nehézségek elviselésére, de mindenekfelett a lélek erejére. Mert a test erejének korlátot szab az idő, a betegség, a nyugtalanság, de a lélek ereje korlátlan, mert istenhitünkben gyökerezik. Abban a hitben, mely meglátja a sötétségben, a megpróbáltatások között is az atyai szeretet mélységét és ereét és reménységet nyer a holnaphoz. Abban a hitben, mely megérti és megérzi, hogy Isten gyermekienként élni, lelkének töredékét hordozni, áldás.
Abban a hitben, mely megláttatja velem, mennyire fontos és mennyire értékes az én életem, hitem és munkám magamnak, szeretteimnek, közösségemnek és mindezeken keresztül Istennek.
Abban a hitben, mely megláttatja velem, hogy soha nem vagyok egyedül, mert egy közösséghez tartozom, egy nagycsaládhoz, melyben lehetnek ugyan ellentétek és véleménykülönbségek, de mégiscsak az enyém és helyem van az asztalánál, feladatom a megtartásánál.
Istennek ereje itt van mibennünk és miközöttünk, nemcsak pünkösdkor, hanem életünk minden pillanatában, valahányszor gyermekeiként, a kis és nagycsaládban egyaránt a lélek erejével és a szeretet megtartásával törekedünk élni. Istennek ereje itt van velünk és közöttünk, valahányszor egy akarattal együtt tudunk lenni, felvállalva emberségünket, magyarságunkat, unitárius hitünket az ő ügyének szolgálatában.
Áldásnak adott minket az Úr szeretteinknek és egymásnak, hogy a lélek erejével élve dolgozzunk, reméljünk, higgyünk és szeressünk, beteljesítve ígéretét életünkben és gyermekeink életében.
Pünkösd ünnepén az áldásnak ez a megtapasztalása töltse be lelkünket és erősítsen hitünkben, összetartásunkban és szeretetünkben.
Ámen

Prédikáció:

Markolaci-predikacio_husvet2010921.flv

Ágenda:

Markolaci-agenda952.flv

Markolaci-Maria_Uzonban_20100223424.flv

Mt 17,14-20

Ekkor Jézus rákiáltott, és kiment abból az ördög, a gyermek pedig meggyógyult még abban az órában. Akkor a tanítványok külön odamentek Jézushoz, és megkérdezték: „ Mi miért nem tudtuk kiűzni ?” Ő így válaszolt: „ Kishitűségetek miatt. Biznony mondom néktek : ha akkora hitetek volna, volna mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda ! – odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen.”

Kedves Testvéreim!

A csalások, hamisítások és lopások korát éljünk. Kezdve az egyszerű kisember mindennapi életétől, fel a nagypolitika szereplőihez, általánossá vált az igazság ferdítése, az önhaszon keresése, a látszat felmagasztalása és elfogadása a valóság kárára. Azt már megszoktuk, hogy becsapnak bennünket és úgy látszik lassan azt is megszokjuk, hogy becsapjunk önmagunkat is. Míg az elsőnél fennen tiltakozunk, mérgelődünk és idegeskedünk, addig a másodikat szépen csendben tudomásul vesszük és az élet megy tovább.

Ha bemegyünk egy-egy nagy vásárlócsarnokba vagy akár a piacra, rengeteg a hamisított termék- egy-két betű eltérés, melyet a vásárló sokszor észre sem vesz és boldogan viszi haza az Adibas terméket Adidas gyanánt. Úgy gondolja jó vásárt csinált, hiszen potom pénzért világmárkát kapott és dicsekedhet a szomszédságnak. Az már nem számít, hogy pár napon vagy héten belül az ilyen termék már használhatatlan: fő a látszat. Jól mondták a régiek, hogy olcsó húsnak híg a leve, de úgy látszik, hiába tudjuk a közmondást, nem okulunk belőle.

Miért vásároljuk az olcsót, az értéktelent, a bóvlit ?

Azért mert olcsó, mert megfizethető, mert a zsebünkhöz van mérve, mondanák sokan. Lehet, hogy pillanatnyilag így van, de hosszú távon mi magunk is jól tudjuk, hogy rajta veszítünk, hiszen az olcsó termék életképessége nagyon rövid és jöhet az újabb kiadás. Ez azonban nem számít, ha csak egy rövid ideig is be tudjuk csapni magunkat és környezetünket, hogy márkás dolgokban járunk, azt a kis betűcserét amúgy sem veszi észre senki, hiszen az emberek legtöbbször azt látják, amit látni akarnak és nem azt ami a szemük előtt van.

Szomorú, de valahogy az egész életünk erről kezdett szólni, az igénytelenség, a látszat uralmáról, melyet hangzatos szólamokban és pótcseledetekben öltöztetve valóságként adunk el önmagunknak és egymásnak. Hogy meddig, ez itt a kérdés? Mikor jön el az a pillanat saját és közösségeink életében, amikor „színt kell vallani”, amikor lehull a látszat nyugtató és bódító fala és szembe kell nézni a rideg valósággal ?

A Máté, Márk és Lukács evangéliumában egyaránt megtalálható egy gyógyítási történet, mely a tanítványok sajátunkhoz hasonló élethelyzetét mutatja be és keresi rá a választ. Én a jelen alkalomra Máté evangéliumának tudósítását választottam, azt hallottátok textusként.

A felolvasott bibliai versek számomra egy csodálatos pillanatot örökítenek meg. A tanítványok, a mester nyomában haladva, példáját követni törekedve, gyógyítani akarnak. Már egy jó ideje Jézus árnyékában élnek és most itt az alkalom, hogy bizonyságát adják annak, hogy tanultak a mestertől. Hallgatták Jézus tanításait, jelen voltak gyógyításainál és látták, hogy nincs semmi különleges jel, rituálé, amit ők ne tudnának megtenni. Így hát megpróbálják a holdkóros fiút meggyógyítani, de csúfos kudarcot szenvednek.

Mekkora csalódás, mekkora megaláztatás. Az evangélista elbeszélése nyomán szinte megelevenedik szemünk előtt a tanítványok érthetetlen és szégyentől égő arca, amint Jézushoz fordulnak szemrehányóan.

Az is érdekes és nagyon is emberi, ahogy az evangélium írója kihangsúlyozza, hogy „…akkor a tanítványok külön odamentek Jézushoz…” Külön, távol a tömegtől, a meggyógyult betegtől, távol megaláztatásuk színhelyétől. Külön, mert talán abban reménykednek, hogy most csak az ő fülüknek, csak nekik, Jézus elárulja a nagy titkot, a nagy varázslatot, amely miatt az ő gyógyításuk nem sikerült.

Figyeljétek meg, hogy ez a magatartás is mennyire jellemző ránk, emberekre. A hibát nem önmagunkban keressük, hanem rajtunk kívül- van valami, amit nem tudunk, olyan ismeret amelyet nem birtokolunk de ha ez megvan, akkor minden jóra fordul. Ezért szinte vádlóan kérdezik meg a mestertől: „ Mi miért nem tudtuk kiűzni ?”

Miért? Hiszen veled voltunk végig, tanítottál bennünket, naponta láttuk cselekedeteidet, vállaltuk, hogy követünk téged, úgy cselekedtünk mindent, ahogy azt tőled láttuk és nekünk mégsem sikerült. Miért ? Valamit elhallgattál előlünk, valamit nem mutattál meg nekünk, ezért most arra kérünk, hogy oszd meg velünk ezt a titkot, ezt a tudást, hogy máskor meg ne szégyenüljünk.

Íme a látszat és a valóság ütközése. Látszatra a tanítványok mindent tudnak, amit Jézus is tud, de a cselekvés pillanatában kiderül, hogy valami mégis hiányzik.

Jézus válasza meghökkentő a tanítványoknak de nekünk is: „ Kishitűségetek miatt vallottatok kudarcot „ mondja Jézus, mert ha csak egy mustármagnyi hitetek is volna, hegyeket mozgatnátok helyükről.

Gondolkozzunk el egy kicsit Jézus válaszán. A kishitűség nem egyenlő a hitetlenséggel, inkább a csüggedésre, kétkedésre hajlamos embert jellemezzük vele. Ilyen értelemben mindnyájunk életében vannak pillanatok, amikor kishitűségről teszünk bizonyságot. Jézus azonban tovább megy és azt kéri számon a tanítványain, hogy még egy mustármagnyi hitük sincs.

Ez súlyos állítás, hiszen a rabbinikus irodalomban a mustármag úgy szerepel, mint a magok között a legkisebb. A két felhozott indok bár első hallásra ellentmond egymásnak,valójában kiegészíti egymást, hiszen a kishitűség nem a hit csekély voltáról, hanem annak erejéről/erőtelenségéről szól , míg a mustármaghoz való hasonlat valóban a hit mértékére utal.

Itt kell megemlítenünk azt is, hogy bár a mustármag a legkisebb a magok között, termése elérheti a 3 méter magasságot , tehát Jézus válaszában a használt jelképben ott van nemcsak a kicsiny kezdet , hanem a hatalmas kiteljesedés lehetősége is.

Mit válaszol hát Jézus a tanítványoknak, mi a kudarc oka ?

Röviden és magyarán : kevés a hitük és az is gyenge lábon áll.

Fordítsuk meg Jézus tanítását és kezdjük a hit mértékével. Lehet-e mérni a hitet ? Vajon úgy nő velünk együtt, ahogy mi cseperedünk ? Gyermekes és naiv kezdetben, majd öntudatos és lázadó, aztán bölcs és beletörődő, mint fizikai létünknek állomásai ?

Valószínű, legalábbis Jézus válasza ezt sugallja, de e növekvő vagy éppen csökkenő, kiteljesedő vagy éppen haldokló folyamatnak egy előfeltétele van: a mustármag, a kezdet, vagyis az, hogy legyen. Jézus azt tanítja, hogy kezdetnek elég egy mustármagnyi hit, mely ha „felnő”, az azt birtokló ember világokat tud teremteni és alakítani.

Milyen gyönyörű jelkép, melynek valóságát naponta megtapasztaljuk életünkben és mégis vakok vagyunk azt észrevenni. Az elültetett mag termést hoz, a kisgyerek felnőtté cseperedik – a teremtett világban minden önmaga kiteljesedésére törekszik, sokszor segítség nélkül és akaratunk ellenére .

Így van ez a lélek világában is, de úgy, ahogy a fizikai világban, itt sem elég csak a kezdet, szükség van a folytatásra, a munkára, az áldozatra. Az elültetett magot ápolni kell, a vállalt gyermeket nevelni kell, a meglévő hitet erősíteni kell. Ahogy mérjük a termést, ahogy látjuk gyermekünkben a nevelés sokszor áldásos vagy éppen romboló hatását, úgy mérhetjük hitünk mélységét és tisztaságát is naponként életünk és cselekedeteink révén. Sokan vannak gyülekezeteinkben és közösségünkben, akik ezt megcselekszik, bár legtöbbször nem tudatosan, nem is mindig a közösség összefüggésében, hanem Isten gyermekeként.

Ez a mérés és tudatosítás azonban nem mindig áll összhangban a közösségünk által elvárt vagy megkövetelt, cselekedetekben is megnyilvánuló hit mértékével. És talán ez is az egyik baja életünknek, hogy intézményileg igen sokat és sokszor méricskélünk, s lassan fontosabbá válik a szám mint a lélek. A sok felmérés híveinkről, gazdasági állapotunkról, közösségi életünk gyengeségeiről, egyszóval a fizikai és gazdasági létünk állapotáról nem igazán járulnak hozzá a hitünk megerősödéséhez, inkább letörnek bennünket.

Nem azt mondom , hogy nincs szükség ezekre, hiszen hangsúlyozom, hogy mennyire fontos a valóságban élni és nem a szépnek mutatott látszat mögé bújni. Szükség van a felmérésekre, de csak akkor, ha van is valami célunk vele, ha nem puszta adathalmaz, kallódó papíros, hanem a jövendőnek, a reménységnek, a változásnak a kiinduló mozzanata.

És itt van életünk és közösségeink igazi gondja, mellyel nekünk is viaskodnunk kell , mely bennünket is arra indít, hogy a tanítványok keserűségével megkérdezzük mesterünktől:

„ Mi miért nem tudjuk kiűzni ?”

Miért nem tudjuk kiűzni anyagi és lelki félelmeinket, miért nem tudjuk kiűzni a közömbösséget, a fásultságot, miért nem tudjuk végre kiűzni saját és közösségeink életéből azokat a gondokat, melyek évről évre megnyomorítanak bennünket, mert minden évben végigbeszéljük őket, de megoldást nem találunk ?

Mi miért nem tudjuk ezeket a gondokat kiűzni, hiszen mi is a mester tanítványai vagyunk és van hitünk, még ha néha le is ragad a mustármag nagyságánál ?

Azt hiszem, nem a hitünk mértékével van az igazi baj, hanem hitünk erejével. Jézus nekünk sem tud mást mondani, mint amit a tanítványoknak mondott: kudarcunk oka nem a hitetlenség hanem a kishitűség. Mi is mint a tanítványok megelégedünk a látszattal és amíg lehet, mint a strucc, homokba dugjuk a fejünket. De mind egyéni, mind közösségi életünkben egyszer csak eljön az a pillanat, amikor muszáj szembenézni a valósággal és minél később ejtjük meg ezt a számvetést, annál nagyobb a csüggedésünk annál jobban szükségünk van a hit bátorító erejére.

A kishitűségünk sokrétű. Először is önmagukban nem bízunk eleget. Hitünkben, tudásunkban, képességeinkben – ez az oka annak, hogy az első kudarc vagy csalódás után már nem is próbálkozunk. Mind több és több embertársunk fogadja el, néha meg éppen tetszeleg is a vesztes, az elnyomott, a meg nem értett szerepében, ilyen emberekkel pedig legfennebb múltat siratni és temetni lehet és nem jövendőt építeni.

Másodszor kishitűek vagyunk közösségünket illetően. Itt is sokszor a számok vonzásában élünk és nem merjük vagy nem akarjuk megtörni a bűvös varázst. Mert egyszerűbb elfogadni, hogy kevesen vagyunk, mert egyszerűbb az áldozatvállalás csökkenő voltát kimagyarázni, mint merni és változtatni. Gondoljátok, hogy nincs igazam? Nézzétek meg az egyházfenntartások kérdését. Az E.K.T. megszabta a minimális egyházfenntartást 50 lejben, vajon hány egyházközség tartotta ezt be? Kifogás mindig van- szegények vagyunk, sok az idős, több lesz a hátrálékos – pedig ha jól megnézzük az egyházközségek életét, nem a szegény özvegyasszony két fillére hiányzik a kasszából.

Magunkban nem hiszünk, másokban még kevésbé – a bizalmatlanság, a reménytelenség forog körbe és megmérgezi még az egészségeseket is. A kishitűségért nagy árat fizetünk, mind gazdaságilag, mind lelkileg, hiszen ha nem bízunk magunkban és közösségünkben, akkor nincs előrelépés, nincs változás, csak stagnálás és visszaesés. Akkor nincs és nem lesz jövendő, csak egy hosszú agonizálás.

És végül ez a mustármagnyi hitünk is sokszor ingadozik Istenben, amikor megcsap bennünket a bánat,a szenvedés, a halál előszele amikor ő nem az a „Jóistenke”, akinek elképzeltük.

Ez a valóság K.T., mely köré felépítettük a kishitűségünkkel szembenézni nem akarás „minden rendben” vagy éppen „minden rendben lesz” látszatfalát. Ez a fal azonban akaratunktól függetlenül is omlani kezdett, mert a külső világ nyomása mindinkább ránk nehezedik. Ebben a változó világban olyan kihívásokat kell elviselnünk, melyekre egyelőre sem fizikailag, sem lelkileg, sem szellemileg nem vagyunk rákészülve.

Szükségünk lesz hitünkre, önbizalmunkra, tudásunkra és mindenekelőtt közösségünkre, hogy megmaradjunk és nekünk sincs más mint ez a mustármagnyi hit.

Jézus azonban arra tanít, hogy a mustármagból lehet hatalmas fa, a kicsiből is lehet nagy, az erőtelenből erős, a reménytelenségből remény –csak hinni kell s e hitet cselekedetekbe ültetni.

Ehhez azonban nem elég az egyes ember hite és munkája – mindnyájunké kell. Mindnyájunké, ezért két bűvös szót kell megtanulnunk – egyetértés és együttműködés – s e tudást törekednünk kell valósággá változtatni.

Higgyünk hát magunkban, közösségeink jövendőjében és tegyünk érte közösen és meglátjátok, hogy Isten reményeinkben meg nem szégyenít.

Hogy mi is vallani tudjuk az apostollal: „ Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy örök életet nyerjünk.
Ámen

Ekkor hozzá méne a Zebedeus fiainak anyja az ő fiaival együtt, leborulván és kérvén ő tőle valamit.
Ő pedig monda néki: Mit akarsz? Monda néki: Mondd, hogy ez az én két fiam üljön a te országodban egyik jobb kezed felől, a másik bal kezed felől.
Jézus pedig felelvén, monda: Nem tudjátok, mit kértek. Megihatjátok-é a pohárt, a melyet én megiszom? és megkeresztelkedhettek-é azzal a keresztséggel, a melylyel én megkeresztelkedem? Mondának néki: Meg.
És monda nékik: Az én poharamat megiszszátok ugyan, és a keresztséggel, a melylyel én megkeresztelkedem, megkeresztelkedtek; de az én jobb és balkezem felől való ülést nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz az, a kiknek az én Atyám elkészítette.
És hallva ezt a tíz, megboszankodék a két testvérre.
Jézus pedig előszólítván őket, monda: Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtok.
De ne így legyen közöttetek; hanem a ki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok;
És a ki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok. (Mt.20,20-27)

A mai világ arra tanít bennünket, hogy mindennek ára van, minden eladható és megvásárolható. Nemcsak az árú, a termék, hanem emberek, eszmék is vásárolhatók, ha hajlandók vagyuk megfizetni az árát.
Ez nem csak a mi jelenkori világunk jellemzője, mióta ember az ember, mindig megvolt a kereslet és kínálat változatos körforgása. Az emberkereskedelem még ma is dívik, az ókori birodalmak pedig nagyságukat a rabszolgák keserves munkájára építették fel. Az idegenben boldogulásukat keresők, sokszor kizsákmányolt atyánkfiai sem mások, mint modern rabszolgák, akik ellentétben a letűnt történelmi korok elnyomottjaival, önként vállalják e rabszolgaságot.
Természetesen árú és áru között különbség van, mint ahogy különbség van, hogy mekkora árat vagyunk hajlandók fizetni bizonyos dolgokért. Ha megnézzük székely őseink életét, azt látjuk, hogy, nekik is áruk volt, ők is eladták magukat a felsőbb hatalomnak. Mielőtt azonban felszisszennétek e szentségtörésen, hozzáteszem, elődeink ára a szabadság volt. Életüket és vérüket adták a királyért, fejedelemért, de ezért cserében szabadok maradtak. Szabad emberek, akik sokszor megválogatták, néha jól, néha rosszul, hogy kinek a zászlaja alatt harcolnak.
Egy 185o-es olaszteleki népszámlálási ív híven tükrözi ezt az állapotot, hiszen minden családnál először a katonaköteleseket írták össze, csak azután jöttek a nők.
Természetesen akkor is voltak olyanok, akik sokallták ezt az árat, ezért fiúgyermekeiket lánynéven íratták be, hogy kimaradjanak a sorozásból, emlékezzünk csak Jókai Kiskirályok című regényére. Az erdélyi fejedelemség hányatott sorsával és belharcaival is magyarázható, hogy a székelyek körében fiúsítani kellett a lányokat, a maradékot, hogy a család el ne vesszen. Az élet és az anyagiak értékéről beszél a Mária Terézia segítségkérő könyörgésére adott válasza a rendeknek:
„Életünk és vérünk a királynőért, de zabot nem adunk !”
Ebben a furcsa, szinte nevetséges válaszban benne van a székely ember logikája- életet és vért adni a királyért természetes, de a zab, az már túlmutat a kötelességeken.
Elődeink megfizették szabadságuk árát és ennek köszönhetjük mi azt, hogy itt vagyunk.
Itt a mai világban, melyben nemcsak a szabadságnak, de a becsületnek , a hitnek és tisztességnek is áruértéke lett, s ezért úgy bánunk magunkkal és egymással is, mint eszközzel, áruval, melynek ára van, felérétkelhető, megfizethető és megvásárolható. A keserű igazsághoz hozzátartozik az is, hogy mi sokkal olcsóbban adjuk el magunkat, mint elődeink, fizetni pedig ritkán vagyunk hajlandók, akkor is inkább csak a kényelmünkért.
Ezzel nem vagyunk egyedül, hiszen a mai textusunk is arról beszél, hogy a jézusi tanítványok is többször megfogalmazták igényüket a jutalomra, a kiváltságra. Úgy gondolták, hogy tanítványi mivoltunknak is ára kell legyen, minél közelebb vannak a Mesterhez, minél több időt szentelnek az ügynek, annál nagyobb kell legyen a jutalmuk a mennyeknek országában.
A gazdag ifjú annak idején még csak kérdezte, hogy mi a kötelessége, mit kell cselekednie, hogy elnyerje az örök életet, a tanítványok egy része már úgy gondolta, hogy nekik hivatalból kijár az üdvösség.
Ez a véleménye a Zebedeus fiak anyjának is, aki mint gyermekei előremenetelét szívén viselő anya fordul kérésével Jézushoz. A bibliai tudósítások szerint Zebedeus viszonylag gazdag ember volt, több halászbárkával és szolgákkal rendelkezett, és bizonyára a család nem örvendett különösebben annak, hogy két fiuk, Jakab és János otthagyták a családi vállalkozást egy vándorpróféta kedvéért. De ha már ez megtörtént, akkor legalább biztosak akartak lenni abban, hogy ezért meglesz a jutalmuk.
Az édesanya képzeletében valószínű, hogy ott volt a kor előkelő és gazdag urainak háztartása, akiknek jobb és baloldalán ott ültek bizalmi embereik. Ilyen előkelő helyet képzelt el ő is fiai számára Jézus oldalán, Isten eljövendő országában. Érdekesnek tartom azt is, hogy a kérést az anya fogalmazza meg és nem a két fiú, akiknek bőven lett volna lehetősége és alkalma ezt megcselekedni. Szégyellték Jézustól vagy a többi tanítványtól ezt a kérést, vagy egyszerűen, ahogy az a mai világban is lenni szokott, inkább a nőre hagyták a kellemetlen, kényelmetlen kérdések felvetését ?
Bárhogyan is legyen, ott állnak az anyjuk mellett és magabiztosan jelentik ki Jézusnak, hogy mindazt, amit Jézus megcselekedett, ők is megteszik, ezért várják a jutalmukat. Jézus elutasítja kérésüket, de a neheze még ezután jön, hiszen az evangélium szerint a többi tíz tanítvány „ megbosszankodék a két testvérre”.
Jézusnak szomorúan kell tapasztalnia, hogy a tanítványok mennyire félreértik és félreértékelik önmagunkat és munkájukat, hogy szűk körükben is felüti fejét az irigység, a nagyravágyás, a rangkórság, a széthúzás. Igaz ugyan, hogy a hegyi beszédben beszélt arról, hogy az üldöztetésekért, a szenvedésért meglesz majd a jutalmuk a mennyeknek országában, de e jutalom milyenségét és mértékét, nem az ő tiszte meghatározni. Ezt a jutalmat nem lehet kikövetelni, kikönyörögni, kierőszakolni, ezt ki kell érdemelni. Az üdvösség ára nem a puszta tanítványi mivolt, hanem a szolgálat, inti őket Jézus és fogalmazza meg számunkra is, késői követők számára a tanítványság lényegét:
„Aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgáltok. És aki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok.”
Így kellene lennie, de vajon így van-e ?
Nincs. Zebedeus fiai és lányai vagyunk, akik potom áron akarunk maguknak üdvösséget vásárolni, miközben drágán felszámítjuk tanítványságunkat közösségüknek és Istennek.
Zebedeus fiai és lányai vagyunk, aki tolakodunk az első helyekre, akik tapossuk egymást fizikailag és lelkileg, akik megnyomorítjuk közösségünket az egymásra való bosszankodással, a széthúzással, miközben megfeledkezünk a tanítványság lényegéről.
Zebedeus fiai és lányai vagyunk, akik az egyházfenntartással és az alkalmankénti templomlátogatással letudjuk a kötelességünket, hogy a hétköznapokban nyugodt lélekkel szidjuk és elmarasztaljuk egymást.
Zebedeus fiai és lányai vagyunk, akik ezt nem ismerjük be, Jézus tanítványainak tartván magunkat, hiszen megfizettük az árát és kijár nekünk az üdvösség , lehetőleg még itt, még most. Legyen meg nekünk is a Mester oldalán a jobb és a bal hely, lehetőleg fenntartva és lehetőleg a keserű pohár nélkül. Hogy közben hol a szolgálat és alázat, ki tudja ?
Addig, amíg önmagunkat , nagyravágyásunkat , bántódásainkat helyezzük előtérbe, addig nincs igazi szolgálat és tanítványság. Amig árat és feltételt szabunk Istennek és közösségünknek, addig nincs és nem lesz üdvösség.
Ez a mai alkalom a számvetésé, a szembenézés ideje, önmagunkkal és közösségünkkkel.
Honnan jöttünk ?
A hadak útjáról, székely őseink áldozatából, akik a szabadságért életüket és vérüket adták.
A hit útjáról, elődeink hit-és vallásszabadságért folytatott küzdelmeiből, akik sokszor ugyancsak életüket ls vérüket adták hitükért.
Hol vagyunk ?
Zebedeus gyermekeiként követeljük a jussot, az üdvösséget, melynek árát nem mi fizettük meg, de ígényt tartunk rá, melyet nem szolgálatunkkal, de puszta létünkkel akarunk kiérdemelni.
Hová tartunk ?
Még nem tudjuk, de egy bizonyos, nem a tanítványság útját járjuk. ezen az uton nem kerülünk közel sem Istenhez, sem emberhez, sem közösséghez.
Álljunk meg, K,T, és vessünk számot míg nem késő. Az igazi szolgálathoz nem kell cím, sem rang, a szolgálatban nincs első és utolsó hely csak ember, istengyermeki kötelességét teljesítő jézusi tanítvány. Az üdvösséget nem az egyház, nem a politikai párt adja, hanem te magad harcolsz és szenvedsz meg érte életeddel és cselekedeteiddel.
Tegyük a kötelességünket, vállaljuk a szolgálatot, keressük a békesség útját és bízzuk a többit Istenre, hogy ne Zebedeus utódaiként, de Isten gyermekeiként érdemeljük ki üdvösségünket.
Ebben segítsen minket az Isten.
Ámen

Mert még testiek vagytok; mert a mikor írigykedés, versengés és visszavonás van köztetek, vajjon nem testiek vagytok-é és nem ember szerint jártok-é?
Mert mikor egyik ezt mondja: Én Pálé vagyok; a másik meg: Én Apollósé; nem testiek vagytok-é?
Hát kicsoda Pál és kicsoda Apollós? Csak szolgák, kik által hívőkké lettetek, és pedig a mint kinek-kinek az Úr adta.
Én plántáltam, Apollós öntözött; de az Isten adja vala a növekedést.
(1Kor, 3,3-6)

Elfogadott közhely, de ugyanakkor szomorú tapasztalat, hogy a történelmet a győztesek írják.
„ A győztes mindent visz”- The winner takes it all, ahogy gyermekkorom híres együttese, az Abba énekelte. Viszi a győzelmét, felsőbbségének tudatát és az események megírásának és ezáltal szentesítésének jogát.
Azt, amit mi ma történelemként ismerünk, az a győztesek krónikája az eseményekről, az ő szemszögükből, melynek igazságvolta szerintük, kétségbevonhatatlanul kitűnik a helyzet alakulásából.
És mi lesz a vesztessel ? Megfogalmazott változata vagy eltűnik a történelem süllyesztőjében, vagy töredékesen fennmarad, hogy késői korok utódai siránkozhassanak felette. De bárhogyan is legyen a nagybetűs Történelemben ez már elhanyagolt, elhanyagolható mennyiség.
Nem hiszem, K.T., hogy kételkednétek az eddig elmondottak valóságában, vagy ha igen, nézzétek meg gyermekeitek, unokáitok történelemkönyvét. Népünk itt Erdélyben többek között azért is tudott fennmaradni, mert párhuzamos változatát tanítottuk gyermekeinknek e viharos de szeretett föld történelméről. Gyermekeink egyet tanultak és tanulnak az iskolában és egyebet mesélünk nekik odahaza- azt a változatot, mely a mienk, a veszteseké, de attól még nem kevésbé igaz.
Hosszú időn keresztül párhuzamos világokban éltünk és ez a párhuzamosság a mai napig végigkíséri életünket. A kommunizmus ideje alatt, a közös elnyomásban és nyomorúságban, történeteik inkább találkoztak, több volt a békesség, az egyetértés közöttünk. Ma, a nagy demokráciában tolakodunk, tapossuk egymást, élet-és hitfelfogásunk pedig nemhogy párhuzamos, de keresztezi a másikét és eltűnik a semmibe.
Ifj. Bolyai János azzal az elmélettel vonult be a matematika világtörténelmébe, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak,. Ez lehet, hogy igaz a nem-euklideszi matematikára, a mi emberi életünkben azonban még a végtelenben sem akarnak találkozni, nemhogy itt e véges életben.
Pedig ez az élet erről szól- hogy találtassunk történeteinket egymással, hogy a vesztes helyzetéből, az örök megalázott, másodrendű, gyanús állampolgár helyzetéből kiemelkedjünk. Hogy a mi történelmünknek, hit-és életfelfogásunknak is létjogosultsága legyen. Ez azonban nem egy ember munkája és küzdelme, hanem egy egész közösséggé.
De mi van akkor, ha a közösség képtelen erre ? Mi van akkor, ha a közösség nem tudja vagy nem akarja vállalni az elhívatását ?
Mi van akkor, ha fiataljaink máshol keresik a boldogulást, az itthon maradottak pedig széthúzásukkal fenyegetik még azt a keveset is, amit magunkénak mondhatunk ? Mi lesz, ha széthúzásunk eredményeként nem marad, aki továbbadja az utánunk jövőknek a szellemi és lelki örökséget, nem marad örökség, amit tovább adhatnánk ?
Pál apostol a szeretett korinthusi gyülekezetének írt első levelében ilyen gondokra keresi a választ és ad tanácsot. Ezt a gyülekezetet ő alapította és felelősséget érzett érte. A hírek azonban, melyek az apostolhoz eljutottak, riasztóak voltak. A korinthusi gyülekezet ugyanis meghasonlott önmagával. A hívek kisebb közösségekre bomlottak, viszálykodás és irigység mérgezte a gyülekezet egységét. Pártok alakultak és a párthívek semmilyen eszköztől nem riadtak vissza, hogy lejárassák ellenfeleiket.
Pál apostol szomorúan állapítja meg, hogy a viszálykodás a lelki kiskorúság jele, hogy ő maga, Apollos vagy Kéfás, akiknek nevében pártok hadakoznak egymással, csak emberek, szolgák, akik munkájukkal csak elindíthatják a gyülekezetet a növekedés vagy éppen elsatnyulás útján – a többi a gyülekezet és Isten dolga. A gyülekezeté, amely lelki nagykorúságról tehet bizonyságot, ha a viszálykodásokat megszünteti és szeretetben és egyetértésben törekszik élni és dolgozni. Istené, akinek áldása csak az igaz hitből, őszinte szándékból és közös akaratból születő munkát koronázza.
Hogy miként oldódott meg a korinthusi viszály, azt az apostol második leveléből tudjuk meg, ahol ezt írja: „ Mert ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom. Bántam ugyan, látva hogy az a levél, ha egy kis időre is, megszomorított titeket, de most már örülök. Nem annak, hogy megszomorodtatok, hanem hogy megtérésre szomorodtatok meg.”
A gyülekezet tagjai tehát rendezték vitás ügyeiket, megbékéltek egymással és megfogadták az apostol intését. Pál a régi szeretettel és megbocsátó készséggel nyugtázza ezt: „ Örülök, hogy minden tekintetben bízhatom bennetek.”
Hogy miért mondottam el nektek a korinthusi gyülekezet történetét, azt bizonyára már sejtitek. Ez a gyülekezet is úgy tűnik, hogy évek óta meghasonlott önmagával. A békesség és szeretet, mely e közösség jellemző vonása kellene legyen, valahogy elillant innen. A nézeteltérések, melyek egyéni nézőpontot vagy érdeket képviselnek, ütköznek a gyülekezet életében és akadályozzák rövid távon a mindennapjait, hosszú távon a fejlődését.
Ennek megoldása pedig nem külső erővel, felsőbb egyházi hatósági leirattal, hanem itt, a gyülekezet kebelében kell megszülessen. A gondokat és ellentéteket nem az esperesi vizsgálószék vagy a püspöki hivatal oldhatja meg, hanem tőletek kell elindulnia annak a folyamatnak, mely elhozza a békességet.
Ez a közösség a tiétek, a maga erényeivel és gyengeségeivel együtt. A megoldás nem a vita vagy a félreállás, hanem a közös nevezőre való jutás. A család, melyben élünk sem tökéletes, a társadalom, melyben mindennapjaink telnek, még annyira sem. Látjuk a hibákat, megfogalmazzuk kritikáinkat, de nem szaladunk el, nem futunk meg, mert tudjuk, hogy nincs más, ezekben a közösségekben kell élni. Az „állítsátok meg a világot, ki akarok szállni”, amerikai humorista szállóigéje kedves és megkapó, de nem reális. Ez a mi világunk, ezek a mi közösségeink, meg kell tanulnunk velük és bennük élni, egymás mellett megférni békességben és szeretetben.
A pártoskodást meg kell szüntetni, mert ilyen harcokban győztesek nem lesznek, csak vesztesek. Vesztes az egyes ember és vesztes a közösség.
K.T. aki most itt ülsz a padban e megszentelt falak között- tudod, hogy életednek van egy története. Van egy kezdet és lesz majd egy vég, de e kettő között a történet nemcsak rólad szól, hanem mindazokról, akik körülötted élnek. Ebben a történetben van öröm, van bánat, van siker és van megpróbáltatás- de legyen hosszú vagy rövid, eseményekben gazdag vagy éppen szegény, ez a tiéd.
Ennek a gyülekezetnek is ugyanígy van egy története, mely a sok egyéni történetből tevődik össze. Az egyház azonban nemcsak a ti történeteiteknek összessége, hanem ennél több, a gyülekezetnek, a keresztény közösségnek tér és idő feletti alakulása Isten tervében.
Úgy, ahogy az egyes embernek is megvannak a sajátos képességei és tehetségei, hivatása és kötelessége, ugyanúgy érvényes ez egy közösségre is. Hívatásotok és kötelességetek, hogy közösségként egymásról gondoskodjatok, a jézusi útmutatást kövessétek, hiteteket megéljétek és Istenországát építsétek együtt. Hangsúlyozom, hogy együtt, mert ez nem önálló vállalkozás, nem a lelkész vagy a keblitanács ügye, hanem közös elhatározást és közös áldozatvállalást igényel.
E közösségre azonban el kell jutni, ezért meg kell küzdeni. Attól, hogy falusfeleknek és unitáriusoknak születtetek és egymás mellett éltek, még nem váltok közösséggé. A közösség nem beleszületés vagy megkeresztelés kérdése, hanem annak tudatos vállalásából és az érte való fáradozásból jön létre. Mit ér az ősöktől ránk maradt templom, ha nincs aki abban imádkozzon nyugodt lélekkel ? Mit ér az ősöktől ránk maradt szervezeti felépítés, ha nem a közösséget szolgálja,hanem egyes emberek dicsőségét? Mit ér, ha nevünk ott szerepel a választójegyzéken, de hitünk, jelenlétünk hiányzik? Mit ér ha közösségnek tartjuk magunkat, de csak egymás mellett élünk és nem egymásért?
Gondolkozzatok el ezeken a kérdéseken K.T., mert a rájuk adott válasz ennek a közösségnek a megmaradását vagy éppen széthullását eredményezheti.
Közösség akkor lesztek igazán, mikor nemcsak a sikereket tudjátok felvállalni közösen, hanem a kudarcokat is. Amikor nem ellenpárokban gondolkodtok, hanem együtt, amikor a gondokat nem a hangerő hatalmával, hanem a cselekvés csendességével törekedtek megoldani.. Amikor már nemcsak a dicső múltat emlegetitek, melynek ti csak örökösei és nem alkotói vagytok, hanem a jelen gondjaira és a jövő kihívásaira keresitek a választ.
Ne gondoljátok azt testvéreim, hogy ti vagytok az egyetlen gyülekezet, mely ezekkel a gondokkal küzd. Szerte az egyházban számtalan gyülekezet van, mely ugyanígy végig kell gondolja, meg kell fogalmazza és gyakorlatba ültesse közösségi létének alapját. Mindnyájunkat szorítanak az anyagi gondok, az apadás, az elvándorlás, az érdektelenség, a közömbösség, mindnyájan meg kell fogalmazzuk, hogy mit és hogy akarunk vállalni együtt. Ez pedig nem könnyű feladat, mert nem két ember álmáról, vágyáról, elképzeléséről van szó, hanem 2oo vagy éppen 5oo emberéről. S hogy ez a feladat mégis megvalósítható, nem lehetetlen, annak bizonysága a korinthusi gyülekezet története, de a ti gyülekezeteteknek a múltja is. Hiszen, ahogy a korinthusi gyülekezetben, úgy a ti közösségetek történelmében is voltak nemcsak dicső, de megalázó és megpróbáló pillanatok. Az azonban, hogy ma itt vagyunk, annak bizonyossága, hogy elődeink meg tudták oldani a felmerülő gondokat, hogy megtartották a közösség békességét és egyensúlyát, mely a ti alapotokká lett.
Vajon mi képesek vagyunk-e ugyanezt megcselekedni?
Pál apostol nemcsak inti a korinthusiakat az egyetértésre és békességre, de megmutatja a követendő utat is, melyet levelének 13. Fejezetében, mint a szeretet himnuszát ismerünk. A szeretetét, mely a lelki felnőttség ismertető jegye, a keresztény ember legszebb erénye.
Csak ha szeretet van közöttünk, tudjuk elfogadni a másságot, tudjuk összhangba hozni vágyainkat, terveinket és tudunk közösen dolgozni ezek valóra váltásáért.
Ha szeretet van közöttünk, át tudunk lépni ellentéteinken, egyéni érdekeinken a közösség javát keresve és szolgálva. Ha szeretet van közöttünk, magunk mögött tudjuk hagyni a múlt tévedéseit és botlásait, megbocsátva és bocsánatot kérve, újult erővel és lelki békével tudunk jövendőt remélni és építeni.
Ez a gyülekezet egy új lehetőséget kapott a bizonyításra, nem embereknek, de önmagatoknak és Istennek. Ne szalasszátok el ezt az áldott alkalmat, hogy megtaláljátok igazi önmagatokat és felnőjetek feladataitokhoz és Isten megadja azt a növekedést, azt az áldást és békességet, melyre vágyakoztok.
Ha megszomorítottalak, mint Pál apostol a korinthusiakat, ne haragudjatok rám, de úgy gondolom, hogy többek és jobbak vagytok, mint amit a jelen mutat. Ezt azonban bebizonyítani rajtatok áll.
Isten adjon nektek bölcsességet és szeretetet, hogy közösségként gondolkodjatok, éljetek és cselekedjetek gyarapodva hitben, békességben és szeretetben naponta, életetekkel és áldozatkészségetekkel a megmaradás, a győzelem krónikásaiként.
Ámen

Felelősség

Mt 26,21-22

„ Bizony mondom néktek, hogy közületek egy el fog árulni engem. Erre nagyon elszomorodtak, és egyenként kérdezni kezdték tőle: Talán csak nem én vagyok az, Uram ?”

Az elmúlt héten K.T. több dolog is felkavarta a közvéleményt. Az egyik a külögyminiszter lemondása, mely több diplomáciai baki után következett be. Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy az ujságok kiderítették: február folyamán egy lengyel börtönben meghalt egy éhségsztrájkoló román állampolgár, miközben a külügyi hatóságoknak kisebb dolga is nagyobb volt annál, mint állampolgáraival foglalkozni. Valószínű, hogy ha az újságok nem szellőztetik meg a dolgot, csendben elfelejtődik. Így a külügyminiszter lemondott, és külügyi hivatalnokokat hívtak haza. Azóta párhuzamosan három ankétot is indítottak és keresik a felelősöket.
Másik hír- Bukarest egyik magánegyetemének bentlakásában 16 diáklány kapott széndioxin mérgezést. Az egyetem vezetősége értetlenül áll az eset előtt, szerintük a diákok barkácsolt melegítési eszközei okozták az egészet. A gázművek munkásai ezzel szemben kijelentették, hogy a szobákban semmi idegen fűtőtest nem található, amúgy is az improvizált dolgok általában villannyal működnek és nem gázzal. Az előállt helyzetért a felelősöket keresik.
Harmadik hír – tegnap derült ki, hogy március folyamán az egyik bukaresti kórházban vakbélműtétet végeztek el egy kisfiun, akit teljesen más betegség miatt fektettek be. Kiderült, hogy a nővér tévedésből másik gyereket kísért a műtőbe és a beteget senki nem kérdezte nevéről vagy betegségéről. A kórház azzal védekezett, hogya kisfiu jól van és végülis nem a világ vége, hogy kivettek egy vakbelet. Amint már megszoktuk, indul a kivizsgálás. Keresik a felelősöket.
Valószínú, hogy mire mindhárom esetben megtalálják őket, ha egyáltalán lesz ilyen, a kutya sem fog már emlékezni az egészre, bár naponta hosszas szónoklatokkal árasztanak el bennünket a felelősség vállalásáról.
Igen, mert a mai kornak örök témája az emberi felelősség kérdése. Soha annyi szó nem esett arról, hogy az emberiség elhagyta gyermekkorát, felnőtté vált és e nagykoruságnak velejárója a felelősség megnövekedése és elmélyülése. Éppen ezért nagy keresés és kutatás folyik világszerte – nagyban és kicsiben egyaránt – a mindenkori felelősség megállapítása vagy kiderítése után. Embereket, eszméket, irányzatokat teszünk felelőssé sikerekért, de főként kudarcokért. Nagy viták folynak az elért eredmények vagy éppen eredményttelenségek miatt, bölcselők és bölcseletek, politikusok és politikák állnak perben egymással, le egészen a kisember mindennapi életéig. Persze, hiszen a mi hétköznapi életünkben is vannak mindennapi érdekellentétek, tyúkperek és rossz szomszédságok, károk és múlasztások, véget nem érő viták a felelősség megállapítása érdekében.
A megnövekedett felelősségtudat valóban az emberi felnőttség jele, a gond csak ott van, hogy a mindennapokban nem annyira a felelősség vállalásáról szól az élet, mint a felelősség áthárításáról. Rajta, keressük meg a felelősöket, de lehetőleg távol a mi életünktől, távol a mi házunktájától, valahol máshol.
Hogy ez mennyire így van, K.T. elég kinyítani az ujságot, bekapcsolni a tévét, elbeszélgetni a szomszéddal vagy körülnézni saját életünkben.
Ebben a légkörben arra hívlak fel, hogy gondolkodjunk közösen a felolvasott textusról, arról ami az utolsó vacsorán történt. Jézus ugyanis a vacsora alkalmával ezt mondja a tanítványoknak:
„ Bizony mondom néktek, hogy közületek egy el fog árulni engem.”
Érthető a megdöbbenés és az elképedt lesújtottság a tanítványok között. Ezt az evangélista így fejezi ki:..” erre igen megszomorodának”.
Tudjuk jól, hogy a tanítványok nem voltak hősök vagy nagy lelkek. Az evangéliumok többször bizonyságát adják annak, hogy őket is megülte a kisemberek minden hibája és gyarlósága. Még az utolsó vacsora bensőséges hangulatában sem tudtak feloldódni, ott is versengés támadt közöttük, hogy melyik a nagyobb. De nemcsak a hiuság gyötörte őket, hanem a kiváncsiság és a gyanakvás is. Lukács evangéliuma szerint, miután Jézus bejelenti az árulás tényét : „ kérdezgetni kezdték egymástól, hogy ki lehet az közülük, aki ezt meg fogja tenni.”
Gyanúba fogható emberekben és gyanút keltő helyzetekben nem is volt hiány. Az evangéliumok tudósítása szerint kiderül, hogy János ismerőse volt a főpapnak, aki ebben a státusában nyugodtan járhatott ki-be a főpapi udvarban, anélkül, hogy tudták volna róla, hogy ő tanítvány. Máté, a vámszedő is megőrizhette kapcsolatait és barátságát régi társaival és a római hatalommal. Júdás sem tagadta soha a zsidó szabadságharc eszméjét felvállaló zelóták iránti elfogultságát. A tudósítások szerint voltak olyan alkalmak, mikor egy-egy tanítvány eltávozott egy rövid időre, így Júdás eltűnése sem okozott feltúnést, mikor elment, hogy tárgyaljon a főpapokkal és elöljárókkal.
Érdekes, hogy az állandó versengés ellenére, a gyanusítgatások lehetőségének ellenére is, a tanítványok nem egymás ellen fordulnak, nem egymást gyanúsítják, hanem egyenként kérdezni kezdik Jézust: „ Talán csak nem én vagyok az, Uram ?”
Ez a kérdés bizonysága annak, hogy emberi gyarlóságaik és kicsinyességeik ellenére is, Jézus tanítása mégis gyökeret vert a lelkükben. A bizonytalanság és félelem megmradt, mert egyik sem meri nyíltan a többiek előtt feltenni a kérdést, de valószínú, hogy a vacsora ideje alatt mindenki módot talált arra, hogy odamenjen Jézushoz és rákérdezzen.
Mi mehetett végbe a tanítványok lelkében addig, amig ehhez a kérdéshez eljutottak? Mikor mindegyiknek szász és ezer igazolása volt önmaga és a többiek előtt, hogy nála szóba sem jöhet Jézus elárulása . Hogyan vizsgálhatta mindegyik saját életét, cselekedeteit,legkisebb gyarlóságait, hogy megnyugodjon, ő nem lehet az, akiról Jézus beszél.
Tény az, hogy elhangzott a kérdés és feltevésének bátorsága emeli a tanítványokat kicsinyességükből az erkölcsi naggyá levés felé.
Hogy miért választottam ezt a történetet ?
Mert mi és mások szüntelenül felelősöket keresünk és sokszor felelősséget hárítunk, egyéni és közösségi életünkben egyaránt.
Életünkben és mindennapjainkban sokszor kell elviselnünk nehéz és kényelmetlen helyzeteket, vállalnunk kihívásokat, megpróbáltatásokat, melyeket úgy érezzük mások zúdítottak ránk. Emberi az a védekezési reakció, mely a nehéz helyzetekben nem ömagában, hanem rajta kívül keresi a hibát, a felelősséget.
Emberi és ösztönös ez a védekezési reakció, de ez a gyermeki világra kellene jellemző legyen és nem a felnőttére. A kisgyermeket ritkán érdekli cselekedeteinek következménye, azt nem is gondolja végig, és ha valami rosszul sül el, rögtön azzal védekezik, hogy nem ő volt vagy igyekszik a felelősséget áthárítani valaki másra. Gyermekeink világának bonyolultságára jellemző, hogy ez a valaki más nem kell feltétlenül valóságos személy legyen, sokszor csak a képzelet szüleménye.
Abigél lányom, olyan három éves kora körül, ha valami rosszat tett és felelősségre vontuk, azt válaszolta: „ Nem én voltam, Zsuzsika volt.” Tekintettel, hogy ismerősi körében még elvétve sem volt egy Zsuzsika, hamar kiderítettük, hogy ő egy képzeletbeli lény, aki amig Abigél mindig jó és szófogadó, addig ő, a Zsuzsika az, aki minden rosszért felelős.
Persze a gyermekek is lassan elnövik ezt a periódust de a felelősség vállalásánál vagy elutasításánál továbbra is nagy szerepe van a szülőnek, a környezetnek, a tanításnak.
Igen, mert a felelősségvállalást tanítani kell és tanulni kell. A felnőtté válás folyamata akkor teljesedik ki igazán, amikor életémért, szavaimért, cselekedeteimért felelősséget vállalok. Felelősséget vállalok nemcsak a sikerekért, hanem a kudarcokért is. Felelősséget vállalok nemcsak életem napos oldaláért, hanem a sötét pillanatokért is. Felellősséget vállalok nemcsak önmagamért, hanem azokért a közösségekért, amelyekhez tartozom.
Mi lenne, ha minden hiba, minden elrontott helyzet és minden tátongó szakadék láttán- kicsinyek és nagyok, egyének és közösségek- feltennénk a kérdést: „ Talán csak nem én vagyok az oka ?”
Az apostolokban az árulásnak semmi ténybeli tudata nem volt, mégis ijedten gondoltak árulásuk lehetőségére, mert a kis hűtlenségek, a kis pártütések, kis múlasztások sora összeállhat.
Mi lenne, ha bennünk is megébredne a gyanú nem mindig másra, hanem elsősorban önmagunkra ?
Mi lenne, ha meglátnánk, hogy életünk gondjai és félelmei nem feltétlenül könyezetünkben vagy a mellettünk élőkben gyökereznek, hanem saját lelkünkben ?
Mi lenne, ha meglátnánk, hogy közösségeink gondja a mi felelősségvállalásunk elhárításából is fakad ?
Vagyunk-e elég felnőttek és elég tanítványok ahhoz, hogy életünk és közösségeink megpróbáló helyezetében megkérdezzük: talán én vagyok az oka ? Vagy talán én is vagyok az oka ?
Hogy miért fontos ezt a kérdést feltenni K.T. ? Nem azért, hogy bűnbakot keressünk, nem azért, hogy elkeseredjünk, hanem azért, hogy szembenézve felelősségünkkel törekedjünk azt vállalni és az adott helyezeten változtatni.
Sem a világ, sem közösségünk, sem saját életünk nem fog megváltozni addig amig rajtunk kivül keressük a felelőst, amig menekülni akarunk életünk és felelősségeink elől. Családunk van, közösségünk van és van egy társadalom melyben élünk. Családtagként, unitáriusként, magyarként, Isten gyermekeként megvan a hívatásunk és kötelességünk, melynek felvállalása vagy elutasítása rajtunk áll. E közösségekben sokszor ütköznek egyéni érdekek, ambiciók, nézetek, de nem létezik olyan helyzet, amelyet közös akarattal és a vállalt felelősség tudatában meg ne lehetne oldani.
Vizsgáljuk meg életünket és nézzük meg, hogy mit tettünk, de azt is, hogy mit tehetünk, ha felnőtt emberként, felnőtt keresztényként törekedünk élni és dolgozni. Emberi és istengyermeki mivoltunk tudatában törekedjünk gyarapodni hitben és szeretetben, kötelességeink és hivatásunk vállalásában, egyéni és közösségi életünk gazdagodásáért.
Ámen

Róm 12,2/a

És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által,

Átváltozás

Róm 12,2

A mai világ embere a konformizmus kényelmes árnyékában él.
A magyar értelmező kéziszótár szerint a konformista az, aki a közfelfogás véleményéhez elvtelenül ragaszkodik. A mi ragaszkodásunk elvekhez, emberekhez, pártokhoz nem is annyira elvtelenségből történik, hanem kényelemből. Könnyebb elfogadni egy másik véleményt, mint kiakalítani a sajátunkat. Könyebb elfogadni gyakran hangoztatott fél-igazságokat, mint fáradtságos munkával utánajárni a valóságnak. Könyebb elvegyülni a tömegben, mint esetleg magunkra maradva vállalni a megbélyegzés vagy kiközösítés ódiumát.
Miért is küzdeni, mikor a világ mindezt tálcán felajánlja nekünk? Ma már nemcsak készételeket vásárolhatunk, de kész életfilozófiákat, magatartásokat, gondolkodásmódokat – és mindezt anélkül, hogy bármi lelki vagy szellemi fáradtságba kerülne.
A „ne légy konformista” tanácsot könnyű adni, de nehéz megfogadni egy ilyen világban, ahol a tömeg nyomása arra kényszerít, hogy az általa választott úton járjunk és a többiek által szajkózott eszméket hangoztassuk.
A siker, az elismerés és a konformizmus a jelszavai ennek a világnak, ahol mindenki alkalmazkodni akar és a többség biztonságot adó körében kíván meghúzódni.
A külső világ nyomása és az alkura hajlamos emberi természet gyengesége ellenére, mi keresztények arra hívattunk el, hogy non-konformisták legyünk, hogy ne a külső világhoz alkalmazkodjunk.
Pál apostol, aki ismerte a világot és hírdette a keresztény evangélium igazságát erre hívja fel figyelmünket:
„..ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával.” Arra hív el bennünket, hogy elvek emberei legyünk, ne az alkalmazkodásé, az erkölcsi törvény betöltői és nem a látszat fenntartói.
Minden keresztény két világban él – az idő világában és az örökkévalóság világában. A világban élünk és mégsem szabadna evilágiak legyünk. A filippi gyülekezet tagjainak Pál azt írja :” Mennyei polgárok vagyunk.”
A filippi gyülekezet jól értette Pál üzenetét, hiszen a város római kolónia volt. Amikor a római hatalom elfoglalt egy-egy idegen provinciát, azzal kezdte, hogy római állampolgárokat telepített a tartományba. Ezek az emberek a római törvény és hagyományok szerint éltek és lassan terjeszteni kezdték azokat az idegenek körében. Így hódította meg egy kisebbség a többséget.
Pál apostol ezt a helyezetet analógiaként használja, hogy a keresztény kisebbség feladata a pogányok között világossá váljon. Hogy megértsük: bár az idő tartományában élünk, felelősségünk az örökkévalóságnak szól. Keresztényekként hűségünk nem szólhat időhöz vagy emberekhez kötött eszméknek, egyedül csak annak a magasabb valóságnak, akit Istennek nevezünk.
A világhoz való nem alkalmazkodás parancsa azonban nemcsak Páltól jön, hanem egyenesen Jézustól származik, aki a világ egyik legnagyobb non-konformistája volt, akinek erkölcsi tanítása a mai napig kihívás az emberek számára.
Amikor a társadalom, melyben élünk azt tanítja, hogy a boldogság a birtokolt javak nagyságában van, az emeletes házban, a külföldi autóban, a bankszámlánk nagyságában, Jézus azt mondja: „ Nem több-e az élet tápláléknál és a test a ruházatnál?”
Amikor elutasítjuk az igazságért való küzdelmet és a mások által válaszott, kitaposott és kényelmes úton járunk, Jézus azt mondja:” Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.”
Amikor fensőbbségünk tudatában büszkén , érzéketlenül és közömbösen megyünk el szenvedő embertársaink mellett, Jézus azt mondja:” ha a legkisebbel megcselekedtétek,velem tették meg azt.”
Amikor beengedjük az irigység, a gyűlölet vagy a harag érzését lelkünkben, amikor embertársainkat barátokra és ellenségekre osztjuk, Jézus ezt mondja: Szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket.’
Mindehol és minden időben Jézus erkölcsi tanításai megvilágítják életünknek éls közösségeinknek a világhoz alkalmazkodó gyengeségét.
Keresztényekként, vagyis Jézus követőiként nekünk is szól a parancs, de mi mégis az alkalmazkodás emberei lettünk. Nem mi alakítjuk életünket és történelmünket, hanem hagyjuk, hogy azok alakítsanak bennünket.
A legegyeszerübb hasonlat erre a hőmérő és a hőszabályozó. Úgy viselkedünk, mint a hőmérő, mely környezetének, a közvéleménynek a hőfokát méri, ahhoz alkalmazkodik, és nem mint a hőszabályozó, mely arra hívatott, hogy átalakítsa és szabályozza a társadalom hőfokát.
A legtöbb ember valósággal retteg attól, hogy a többségtől eltérő véleményt tanúsítson, hogy valamivel is „kilógjon a sorból”, hogy ellene mondjon a közvéleménynek. A többség, a nagyság vonzásában élünk és nehéz ettől szabadulni.
Ez a félelem abban is gyökerezik, hogy állandóan kisebbségi sorsunkkal küzdünk, és azt hangoztatjuk, mintha a kimondás, megfogalmazás ténye egyben védő várfala lenne életünknek. Egyfajta önigazolása ez sokszor a tehetetlenségünknek, a kényelmességünknek és a megalkuvásunknak, mind egyéni, mind közösségi életünkben.
Az egyház, mint intézmény, a gyülekezet, mint közösségi életünk központja sem mentes ettől az alkalmazkodási tendenciától. Könyebben engedünk a világ elvárásainank, mint Isten parancsainak. A világ által belénk súlykolt siker eszme fertőzi életünket, a hívek számában, az épületek nagyságában, a pénztár bőségében mérjük le hitéletünk erejét vagy erőtelenségét.
Hol vagyunk hát Jézus tanításától ? Hol vagyunk az első keresztény közösségek hitétől, áldozatától, összefogásától?
Kisebbségi létünk nem gyógyír és nem is magyarázat tehetetlenségünkre.
A kereszténység is úgy indult, mint kisebbség. Elnyomott, megfélemlített, börtönnel és halállal fenyegetett emberek közössége, akiknek mégis sikerült meghódítani a többséget, meghódítani a világot.
Sikerült, mert nem alkalmazkodtak a világ követelményeihez, hanem az evangélium hirdetésének és betöltésének feladatához. Nem igazodtak a világhoz, hanem a jézusi tanításhoz és lassan a világ igazodott hozzájuk.
Pál azonban azt is tanítja, hogy a világhoz való nem alkalmazkodás nem szügségszerüen hoz változást vagy megváltást. A nonkonformizmus önmagában még nem érték és nagyon sokszor csak egyfajta önmutogatásba, önbálványozásba torkollik. Éppen ezért az apostol azt is hozzáteszi felhívásához:…” változzatok meg értelmetek megújulásával.”
A nonkonformizmus, az árral való szembehaladás csak akkor építő, ha a megújult értelem indítja azt el. Ez az a folyamat, amelyről Jézus mint újjászületésről beszél- egy belső, lelki és szellemi változás, mely erőt ad nem a világhoz igazodni, hanem azokhoz az erkölcsi igazságokhoz, melyekről olyan szépen tudunk beszélni, de melyeket mindennapi életünkben legtöbbször lábbal taposunk.
Tudom, K.T. most azt mondhatnád,az, hogy egyáltalán itt állunk, egyénileg és közösségileg, hogy még nem tűntünk el a történelem sülyesztőjében, az annak tudható be, hogy alkalmazkodni tudtunk és tudunk a változó világhoz. Alkalmazkodni tudtunk a politikai és vallási elnyomáshoz, alkalmakodni tudtunk a különböző társadalmi rendszerek elvárásaihoz, alkalmazkodni tudtunk és tudunk ahhoz a szerephez, melyet a világ ránkkényszerít.
Volt idő, mikor egyet hittünk és mást vallottunk. Volt idő, mikor halomszám iktattuk a pártbizottság utasításait a meggyőző munkáról, a tavaszi/őszi kampányról, a kommunizmus megváltó és felszabadító ideológiájáról. Volt idő, hogy az elnyomás félelmében egymást árultuk be, hívek és papok, csakhogy bőrünket megmentsük. Volt idő, hogy templomaink kiürültek, szertartásainkat titokban végeztük, mint a tolvajok , felszínes igazságokkal és fájdalmas hazugságokkal tartottuk fenn a látszatot.
Alkalmazkodtunk és most itt vagyunk. Új világban, új követelményekkel, új alkalmazkodási mintákkal és kihívásokkal.
Ez valóban így van, de kérdeztük-e meg magunkat, hogy milyen áron ? Milyen árat fizettünk és fizetünk ezért az alkalmazkodásért ?
A múltat ismeritek, ismerjük – tudjuk mennyi fizikailag, lelkileg és szellemileg nyomorék embert termelt ki ez az alkalmazkodás de kitermelt egy kisebbséget is, amelynek hite, áldozata, egyházhoz való ragaszkodása mint fénylő csillag világított a legsötétebb időkben is.
Most más világ van- mondjuk, pedig nincs más világ. Ma is megvan az elnyomás, ma is megvan a sötétség, ma is megvan az alkalmazkodás kényszere, csak sokkal finomabb és láthatatan eszközökkel.
Ma nem durva vagy fenyegető parancsra adjuk be a derekunkat, hanem választákosan, stílusosan megfogalmazott csábító ajánlatokra. Ma nem a hatalom kényszerének engedünk, hanem önként hódolunk be a világ elvárásainak és azt hisszük, hogy ez a boldogság. Elegünk van a kisebbségi léthelyzetből, a többséghez akarunk tartozni, mert ott van a biztonság, ott van az erő.
Lehet, hogy így van K.T. és lehet, hogy ettől leszünk boldogok és nyugodtak, de egy biztos- keresztények, Jézus követők nem leszünk.
Ha valamire megtanított minket az evangélium és az élet az az, hogy a keresztény ember mindig kisebbségben van. Aki Jézus tanítása szerint törekszik hinni és dolgozni, az mindig kisebbségben van. Aki Isten akarata szerint törekszik élni, a világhoz, önmagához, embertásaihoz, közösségéhez a jézusi szellemben viszonyulni, az mindig kisebbségben marad.
Kisebbségben van és marad, mert élete, mint az első keresztényekké, nem a világhoz alkalmazkodik, hanem az örök erkölcsi törvényekhez. Életét és cselekedeteit nem e földi lét időkorlátai szabják meg, hanem az örökkévalóság vonzása.
Ez a keresztény nonkonformizmus, az értelemnek a megújulása melyról az apostol tanít, a lelki és erkölcsi újjászületés, melynek lehetőségét Jézus minden emberben meglátta.
Egy fecske nem csinál tavaszt, mondja a latin közmondás, de egy fecske már a tavasz előhírnöke. Egy ember nem tudja megváltani a világot, de felismerheti saját életében a jézusi tanítás igazság voltát. Egy közösség nem tud megváltozni egyik napról a másikra, de egy lelkes kisebbség elindíthatja a megújulás, a mnegváltozás utján.
Vizsgáljuk meg életünket és a világ által felajánlott boldogságot és biztonságot, és ha alapos munkát végzünk, meglátjuk annak sötét és bizonytalan oldalát. De ne keseredjünk el, mert ebből a sötétségből és bizonytalanságból indul el a változás reménysége és akarata. Csak amikor rádöbbenünk világunk felszínes boldogságára, tudunk elindulni az igazi boldogságért folyó küzdelemben.
Adja meg a mi Istenünk, hogy értelmünk megújulásával, megújuljon életünk és közösségünk élete, hogy kisebbségünk ne akadály, de áldás legyen a mindennapokban.
Ámen

Az őszi hálaadáson készült képeket itt megnezheted.

Prédikáció
Markolaci-predikacio527.flv

Úrvacsorai beszéd. ágenda

Markolaci-agenda310.flv