Honolulu, Hawaii, 2009, januar 25.

Tisztelt Egyházi Képviselő Tanács,

Főtisztelendő Püspök Úr:

Kínos, sőt súlyos témára kivánom az EKT szives figyelmét ráirányitani, nevezetesen a 2008 novemberében Dr. Szabó Árpád volt püspökünk által megjelentetett 440 év cimü könyvben tapasztalható törtélenem hamisításra. Ez nemcsak engem de amerikai barátainkat is mélyen megdöbbentette. A könyv egyházunk elmúlt negyven évének „hivatalos” történeti kronologiáját kivánja adni – ráadásul reprezentativ könyv és tehát maradandó, hitelesnek vélt dokumentálás igényével – a szerzö azonban az Erdély-Amerikai testvérgyülekezeti mozgalom jelentöségét és történelmi megvalósításait teljesen kihagyta abból, mintha nem is létezett volna. Ez elfogadhatatlan és tiltakozásra késztet minden Erdélyért munkálkodó külföldi unitáriust.

Bostoni lelkészem és vele egyetértésben sokan mások elképesztönek tartják, hogy, amint ö fogalmaz, “Erdély legújabbkori történelmének egyetlen nagyszabasú, fontos eseménye, a testvérgyülekezeti mozgalom, és annak letrehozó vezetöje ne kapjon ebben a kiadványban történelmi elismerést, de még megemlitést se!” Ö egyenesen “Orwelli torzitásnak” nevezi ezt és azt jósolja, hogy ezáltal ez a történelem teljesen hitelet vesztve süllyesztöbe kerül. Mi azonban azt is tudjuk, hogy nálunk ez nem fog magától megtörténni.

Persze ha a szerzö következetesen és teljesen kihagy minden más, velünk együtmüködö külföldi szervezetet és eseményt, legfennebb korlátoltságnak bélyegezheti az ember. De miután az egyházunk utóbbi húsz esztendei gyarapodása szempontjábol jelentéktelen ICUU minden apró-cseprö mozzanata, gyülése, konferenciája történelmi esémeny rangjára emeltetik ebben a kronológiaban – az óriási jelentöségü és pénzhozamu testvérgyülekezeti mozgalom kihagyása nevetséges, bántó, felhaboritó mulasztás. Mert a megemlitett három Kolozsvárott tartott közös gyülésböl nem derül ki a mozgalom lényege.

Évek óta forrong bennem az amit most összefoglalni kivánok, remélve, hogy az új egyházadminisztráció egészséges légkörében meghallgatásra kerül. Eddig személyes túlérzékenységgel próbáltam magyarázni amit úgy élem meg, hogy az erdélyi hivatalos egyházvezetés az utóbbi tizenkét esztendö alatt velünk szemben méltatlanul viszonyult, tüntetöleg mellözött, semmibe vett. Azonban ez a könyv sajnos messzemenöen igazolja, hogy a tendenciózus agyonhallgatás ténye mint történelem-torzitás, mennyire objektiv.

Amig csak személyemet és férjemmel kifejtett munkánkat érintette a süllyesztöbe lökés, addig Istenhez fohászkodtam, adjon eröt csalódásaimban, hogy mégis szeressem egyházamat teljes szivemböl, teljes erömböl és hogy dolgozzam érte. Most azonban az egész amerikai testvergyülekezeti mozgalmat érte a cinikus arculcsapás, a hirhedt egyházvezetési agyonhallgatási gyakorlat – mely apámat is tönkretette, de melyet a kommunizmus nyakába lehetett eddig sózni. Ez nemcsak azért fáj mert én szerveztem meg és sokáig vezettem ezt a mozgalmat, hanem azért is mert végülis én amerikai is vagyok!

Ez az új kiadvány sajnos a 12 éven át nyiltan vagy bújtatva átöröklött kommunista szellemet viszi tovabb, s demoralizáló vezetési stilusára teszi fel a koronát. Ebböl a történelmi kronológiából az látszik, hogy az amerikai unitáriusok testvéri szeretettel és számukra szent szövetség szellemében kinyújtott kezéböl csak a pénz kellett, a forrás elismerése nélkül. Es ha ez a könyv képviseli a hivatalos egyházi állásfoglalást, akkor a kézfogas amerikai testvéreinkkel nem öszintén történt, söt a kezet s a mögötte dobogó szivet erdélyi egyházunk hanyagolja, söt cinikusan, arrogánsan visszautasitja. Tudom, hogy az erdélyi gyülekezetek és lelkészek java nem igy érez, de ez a könyv mint egyházi kiadvány ezt az üzenetet hordozza a jelen és a jovö olvasói, s sajnos a most felnövö fiatalok számára – nem beszélve a majdani egyháztörténelem kutatóiról. De már mostani teológusaink se igen hallottak a Testvergyülekezeti programról, erröl magam is meggyözödhettem.

Határozottan kérem tehát az Egyházi Képviselö Tanácsot, inditványozza, hogy az Erdélyi Unitarius Egyház hivatalosan határolja el magát ettöl a fajta cinikus történetirástól s tegye azt megfelelö helyére vagy egészitse ki, ezzel biztositván valamelyes igazságszolgaltatást az amerikai testvermozgalom iránt. Amennyiben mégse tenné meg, akkor ki kell mondanom: egyházunk nem méltó az amerikaiak további áldozatos segitségére.

Ki irja a történelmet?

Ha a Berde cipó megérdemli, hogy történelmünkben elökelö helyet kapjon, akkor a 20 éve csodákat müvelö testvérgyülekezeti mozgalom hogy szorulhat ki a hivatalos történetirásból? Hány millio Berde cipót süthettünk volna a tizen-millió amerikai dollárból mely husz év alatt csurrant-cseppent? De hány templom épült ebböl a pénzböl, nem beszélve az egyéb rengeteg épitkezésröl, ösztondijakról, amerikai látogatásokról, tanulmányutakról, továbbképzésekröl, a teológusoknak sok éven át biztositott kosztpénzröl, angol nyelvi képzésröl, ODFIE-nek jármü biztositásáról, aktív és nyugdijas lelkészek és lelkészözvegyek segélyezéséröl, gazdasági létesitményekröl, falusi klinika épitéséröl, könyvkiadásról? Es a tetötérre, konviktusra költött milliók is föleg amerikai testvérgyülekezetektöl és egyéni, de a mozgalom nevében adakozóktól származnak (persze az angol unitáriuskról is illene nem megfeledkeznünk!) Senki se tartja számon már a megvalositások tömegét mely a 200 egyházközségünkben (leányegyházk.-ket is beleértve) az utóbbi húsz év alatt testvéreink segitségéböl született. És éppen itt a baj, hogy senki nem tartja számon…

Hogy lehet emlités nélkül hagyni – a lelkészek szép gesztusának megemlitése mellett mellyel a helyszinen bajbajutottakon segiteni próbáltak – a 370.000 USA dollárnyi kéretlen! segitséget mely a Nyikómente számára azonnal elküldetett, holott ugyanaznap Amerikában is nagy szükség támadt, a Catrina hurrikán egy egész államot tönkretett. Ha a pénzt kevesellte volna is egyházunk, de mint önzetlen gesztus, megérdemelte volna az elismerést – éppen mert ez a pillanat igazolta, milyen érett es öszinte ez a testvér kapcsolat. Mintegy történelmi távlatba helyezte az önzetlen segítségnyújtas jelenségét. Önkéntelenul felteszi az ember a kérdést: mekkora az az adomány és megvalósitás mely érdemesnek itéltetik, hogy egyházunkban történelmi adattá magasztosuljon? Egyáltalan van valami nyoma az összamerikai adományokkal való gazdálkodásnak? Van-e az egyháznak aranykönyve? A volt puspök kezéhez érkezö milliókról az elmúlt évtizedben van-e hiteles elszámolás? Ezekbe szeretnék bepillantást nyerni akár mint a PCC alapitó tiszteletbeli elnöke, de úgy is mint a kiigazitandó törtelemi számadás irója.

Nem mentegetözöm e hosszú beadvány miatt. Az EK Tanácsnak és új Püspökünknek legalább az alapvetö igazságokat tudnia kell. Mert valahogy soha senki nem irt egyetlen cikket a testvérmozgalmat létrehozó Gellérd Imre Alapitvány-Center for Free Religion munkájáról melynek áldásaiból mindenki részesült. Azok se reflektáltak akik Amerikát megjárták, helyszini bepillantást is nyerve a munka sodrába és nagyságába. Egyedül én vezettem az elején nyilvános krónikát a Közlönyben amig a kolozsvári vezetés indirrekt módon nem sugallmazta, hogy túl sokat szerepelek az erdélyi unitárius sajtóban. Elhallgattatak.

Amikor néhai Dr. Erdö püspök úr tízéves halálévfordulós Emlékkönyvebe Dr. Szabó püspök úr felkérte ferjem, Georgeot, irjon egy tanulmányt Erdö emléke elött tisztelegvén, kiváló alkalom adódott arra, hogy az Erdövel történt kötetnyire rúgó levelezésünket feldolgozzuk – mely történetesen a testvérmozgalom kezdeteirol szólt. Hiszen Erdö püspök iranyitásával dolgoztunk évekig. Azonban amikor a dolgozat elkészult, Szabó püspök azonnal irt, hogy “Ez nem jó az emlékkönyvbe.” Irjon George egy másik dolgozatot, akárkirol (csak ne Erdöröl – volt a ki nem mondott kivánság). Azzal indokolta, hogy az Erdö témát a Magvetöben kell leközölni mert úgy többen olvashatják majd! Es mi ezt elhittük, George egy hindu tudósról szóló irással tisztelgett Erdö emleke elött. Amikor azonban a 10. évfordulós Magvetö szerkesztésére került a sor, Szabó püspök kereken megtiltotta a leközlését. George ismételt kérdését pedig megválaszolatlanul hagyta. Ilyen trükkösen még a kommunista cenzúra se müködött!

Fel kell tennem a kérdést s talán mentséget ajánlok fel ezzel: azért maradt ki a testvérgyülekezeti mozgalom mert a létrehozása és sikerre juttatása a Gellérd névhez füzödik?

Vagy talán azért mert nem Szabó püspök nevéhez füzödnek?

A Testvergyülekezeti mozgalom háttere:

Az én szervezöi ténykedésem egyik kezdeti célja a mozgalom decentralizálása volt – kivenni a közvetlen irányitást mind a bostoni mind kolozsvári központ kezéböl, és ezzel megszüntetni a felülröl diktálás lehetöségét, különösen mert Boston féltékeny lett, szemet vetett az Erdélybe küldött penzekre. Amit pedig igért egyházunknak, az soha meg nem érkezett, hanem protokollokra, Erdélybe látogatásokra “elköltödött”. Némi UUA központ elötti népszerütlenség árán és kezdeti szabotázsuk ellenére elértem, hogy a gyülekezet-gyülekezet közötti kozvetlen kapcsolat lett a mozgalom mintája. És ennek nagyon örvendtek a gyülekezetek! Mikor már nagyon sikeresek lettünk, sok pénz jutott Erdélybe, néhai Natalie Gulbrandsen egy óvatlan pillanatában és tanuk elött kimondta (hamarosan meg is bánta) mennyire dühös volt rám a bostoni egyházközpont mivel arra buzditottam az amerikai gyülekezeteket, hogy a levélírás mellett küldjenek pénzt erdélyi testvereiknek! Boston féltékeny volt a kiáramló dollárra mindaddig amig fel nem fedezte, hogy az amerikai unitáriusok Erdély által lelkileg megváltoztak, és megszünt a fukarság kultúrája is. Minél több pénz áramlott Erdélybe, annál több gyült hazai projektekre. Egy legújabb halszaporítas csodája.

Nos Szabó Arpád püspök viszonyulása is a bostonihoz hasonló volt, aki kizárólag a maga számára szerette volna fenntartani az adományok sorsáról való döntést. Amikor például az özvegy papnéink számára elöször szereztem meg a segélyalapot, az éppen Bostonba látogató püspököm elmarasztalt engem, mondván, hogy “Igen sok a 200 dollár! (évente! Most 300 dollárra emeltük a fejenkénti segélyt)…” De amikor ösztondijakat szerveztem erdélyi diákoknak, akkor is kényszeriteni akart, hogy ö és a kolozsvári unitárius gimnázium igazgatónöje rendelkezhessen az ösztöndijak felöl.

A centralizáló visszarendezödésre a Cathy Cordes féle “puccs” adott lehetöseget, amikor távollétemben a PCC vezetöségi tanács “megszüntette” az én ingyenes fötitkári poziciómat, hogy fizetett állásként újrainditsák azt Cathy Cordes számára. Az ö professzori fizetést meghaladó jövedelmezése részben Erdélyben termelödik a zarándok program profitjából, és a UU PCC vezetöség fö eröfeszitése arra irányul, hogy minél több pénzt szerezzenek az egyre drágább amerikai adminisztrációra. És persze már nincs testvérgyülekezeti várólista, hogy az árván maradt egyházközségek számára új testvért biztositsanak. Most mar föleg Indiára, Afrikára, a Fülöp szigetekra irányul a figyelem, Erdély lecsengöben van. PCC vezetöink innen már mindent learattak. De még mindig a John Dale féle, s nagyjából családi vállakozásként müködtetett utaztatás fizeti az amerikai intézményes költségek nagy részét. Az a botrányos helyzet, hogy a sokszor tetemes profit Erdélyböl Amerikába vándorol, legalabb fel kellene, hogy tünjön egyházunknak! Manapság egy szegényebb ország ilyenfajta kizsakmányolása az egész világon elfogadhatatlan lenne. Es a jóhiszemü unitárius gyülekezetek Amerikában alig tudnak erröl.

Mint tiszteletbeli elnöknek ugyan nincs szavazati jogom, de legalább élö lelkiismerete lehettem a PCC vezetöségnek (sokszor nem kis bosszuságukra). Igy történt meg például az, hogy miután a UU PCC vezetötanács szemet vetett és egyetlen szavazattal elkobozta a harmadik mikrobuszra, és tehát az erdelyi zarándok program bövítésére összegyült 28 ezer dollárt – amit Farkas Denes alulfizetett munkával spórolt és gyüjtött – nem hagytam a lelkiismeretüket nyugodni amig vissza nem adták a penzt a Nyikó mente árvizkárosultjainak. Hiszen az eltulajdonitás teljesen kommunista módszerrel történt annak ellenére, hogy a tanacsban hárman hevesen tiltakoztunk ellene. Elsö elnökünk, Dr. Peter Raible álmodta meg és fektette le a zarándok programunk alapjait, s mi hüségesen követtük irányelveit: Erdélyi egyházunk müködtessen egy a zarándok utaztatási és panzió business-t. Peter Raible azonban sajnos halott.

Az én jelenlétem a vezetötanácsban ezért is kényelmetlen Cordeséknek mert a szinfalak möge látok. Ezért mindig akkor rendezték a közös PCC gyülést Erdélyben miután én már onnan visszajöttem vagy még nem érkeztem haza – s az idözitésböl nem is csináltak titkot. Mint ahogy email memorandumot köröztek, hogy valamiképpen engem a vezetösegi gyülésektöl tarthatnának távol. Immár nem járok évi közgyülésre se fötanácsra, s telefonos konferenciánkról Hawaiiban eleve lemaradok az idöeltolódás miatt. “Bünöm”, hogy túlságosan “Erdély-párti” vagyok. A szervezetünk etikai botlásait bíráló hozzásszólásaimat utolsó jelenlétemkor egyszeüen megtagadták, hogy jegyzökönyvbe vegyék. Ilyen demokráciát tanultak ök a mi kommunizmusunktól.

A testvérgyülekezeti mozgalom nem azonos a PCC-vel. Mielött a PCC-t Leon Hopperrel, Peter Raiblelel es Dick Boekevel közösen megalapitottuk a 1993-i fötanács alkalmával, söt még évekig azután is a mozgalmat egyedül vezettem mint annak fötitkára. Mire a PCC “aktiválódott”, akkorra én már olyan szintre juttattam a megszervezést, hogy munkámat diszdoktori kitüntetéssel jutalmazta a Berkeley-i Starr King Teologiai Intézet. Cathy Cordes és a mostani vezetök legtöbbje akkor még seholsem volt, késöbb én vezettem be öket a mozgalomba. A mostani PCC azonban hallani se akar arról az elsö öt évröl amikor még Center for Free Religion iranyitás alatt történt mozgalmunk teljes megszervezése. Pedig azok az évek alapozták meg azt a lelkesedést és megértést is ami aztán nemsokára Szabó Árpád püspök pénzgyüjtési akciójában is gyümölcsözött. Naivság azt hinni, hogy azok a milliók csupáncsak az erdélyi püspök személye iránti hatalomtiszteletböl termettek. Azokat a gyülekezetek ahol ö eljárt, azelott rengeteg együtmüködéssel, prédikálásaimmal, erdélyi vacsorák és estek rendezésével lelkileg alapos felkészitést kaptak. Söt, az amerikai uniárius elnök kérte, adjam a nevem a tetötéri pénzgyüjtesi akcióhoz mert szavahihetöseget kölcsönöz annak. Adtam, s a megnyitó gyülésen jelen is voltam. De csak a nevem kellett, már az aznap esti összejövetelt püspököm és tanácsosa titokban tartotta elöttem aki két utcára laktam Bostonban.

Több mint 160 gyülekezetbe hivtak meg prédikálni, sok helyre többször is és ami UUA rekordnak számit, mert, mint közölék, még UU elnök se prédikált ennyi templomban Amerikában. És azt is elárulom ezúttal, hogy nemcsak Berkeley adott diszdoktori cimet hanem ugyanakkor a Meadville/Lombard Teológia is hasonló kitüntetést szánt nekem a testvérmozgalom sikeréért. Azonban Dr. Spencer Lavan, a Meadville teologia akkori elnöke, pár nappal azután keresett meg miután Dr. Rebecca Parker, a Starr King elnöke hasonló felkérését már elfogadtam, és a két avatási szertartás (ballagás) egyidöben zajlott. Igy helyettem egy másik erdélyi, Szabó Árpád kapott akkor diszdoktori kitüntetést.

Egy másik esemény ezzel szemben közismert, de egyházunk aktivan elhallgatja: hogy tudniilik Spencer Lavan a Meadville/Lombardon “Gellérd Imre Ösztöndijat” alapitott es 70.000 dollár saját adományt tett Erdély javára – és melyet Czire Szabolcs és Ferenczi Enikö élvezett egy esztendeig. De soha nem tudtam elérni, hogy nyilvanosan valahol valaki leirja, hogy Gellérd Imre ösztöndijasok voltak. Ez talan szégyen?

Néhány lelkészünktöl mostanában disszonáns panaszokat hallok, a telhetetlenség panaszét. Hogy az amerikai testvér csak holmi 500 dollárt küld… Csak valami vacak iskolai felszerelést visznek a látogatók… Hogy már minden lelkész megjárta Amerikat csak… stb.

Valaki jogosan arról panaszkodott, hogy a Starr King-re küldött ösztöndijasaink jóformán semmit nem produkálnak midön visszatérnek – tisztelet a kivételnek akikröl nagyon is jól tudunk. Nos mivel ezt az ösztondijat tulajdonképpen az én kérésemre hozta létre Rebecca Parker akkor amikor engem diszdoktorrá avatott, mindig szivügyem maradt. És most én kivánok viszontpanaszkodni, ti. hogy semmilyen, a jövöbe mutató, következetes egyházpolitikai állásfoglalást nem látok azzal kapcsolatban, hogy mit vár el az ösztöndijjal megjutalmazott lelkészektöl az egyház, illetve, hogy milyen objektiv feltételekhez köti az ösztöndij elnyerését. Az ösztöndij elöteremtese évröl-évre óriási szervezöi és anyagi eröfeszitésébe keül az amerikai egyházközségeknek, amit Erdélyben ugy tünik, egyáltalán nem fognak fel. Kiküldenek egy lelkesznöt aki nem akar falura menni és “nincs itt mit csinálnunk vele, menjen ki Berkelyebe!” És aztan Berkeley-i kollegái panaszolták, hogy komolytalanul vette a tanulmányait, még órakra is pontatlanul járt… Megbocsájthatatlanul elapazarolta az egyház ezt az értékes lehetöséget! És Isten örizzen, hogy a lehetöséghez való viszonyulásunk Berkeley tudomására jusson. Nem kell hangsúlyoznom, hogy nem az amerikaiak hiányossaga hogyha a hazatérö pellegrinusok nem produkálnak. Az egyháznak kellene egyház-jövöépitésre vonatkozó vállalásaik, elképzeléseik alapján megválogatnia a jelölteket, és aztán meg kellene tölük követelni a gyümölcsöztetést.

Az is visszatetszö volt, hogy az ösztondijra érdemes, szép eredményt felmutató Lázár Leventééket azon a cimen utasította vissza az elözö püspök, hogy lelkészházaspár voltak, s több mint egy gyülekezetet hagytak volna helyettesítöre. Ezzel szemben a férjétöl elvált és még lelkészként semmit nem bizonyitó elöbb említett lelkesznö viszont elnyerte az ösztondijat, söt a következö évben elvált férje is. Ki ne látná meg azt a furcsa gyakorlatot miszerint egyházunk messzemenöen jutalmazni látszik az elvált lelkészeket mig a lelkészházaspárokat bünteti.

A legkorábbi – és immár profetikus – fenntartás a testvérprogram és föleg a pénzzel segités Keresztes Sándortol jott, szemembe mondva es munkámat kifogasolva. Akkor megdöbbentem, most azonban látom milyen igaza volt: a pénz korrumpálta egyházunkat, és az eddigi vezetés csak pénzben gondolkozott. Azt azonban megkérdezhetné az amerikai egyház, hogy vajon hogy lehet, hogy ekkora összegü beavatkozás ellenére egyházunk anyagilag oly rossz helyzetben van?

Etikai válság

Összeszoruló szivvel és gyomorral figyeltem, hogy sok lelkészünk a kollegialitás terén mennyire eltávolodik az evangéliumi szeretet példájától. Vasárnaponként ugyan prédikálják az evangeliumot, de nem élik. Rosszindulatú intrika hálózza be az egyházat talán mert hiányzott a föpásztori példa és fegyelem. És a teológusok is vajmi kevés szeretetet és példamutatást kapnak. Hiveink sokszor megbotránkozva szemlélik a lelkészekhez méltatlan hatalmi harcokat.

Engem föleg az bánt, hogy ha valaki mégis szószerint véve az evangéliumi tanitást, teljesen önzetlenül és csupán egyházszeretetböl tesz és szorgalmasan munkálkodik, mindjart “gyanús” lesz és indittatására valami rusnya jelzöt találnak ki: saját érdek, karrierizmus, efféle… Ami persze sokszor valósag. Én azonban saját tapasztalatomról beszélek. Mintha azért vetitenének eltorzitott motivációt az önzetlen cselekedetbe, hogy ne kelljen megköszönni, hálát érezni iránta. Mint a kommunizmusban, most is minden idealista keresztény “gyanús”. Velem is kíméletlenül tették ezt: Midön egy világi erdélyi magas unitárius körökben dicsérni kezdte a munkámat, leintették: “Zizi narcisszizmusból teszi, nem kell meghatódni!” Tehát hiúságból adtam fel az orvosi hivatás méltóságát, a tisztességes fizetést és professzionális elismerést, hogy nyakamba vegyem Amerika útjait és dicsöitsem erdélyi egyházunk erényeit Amerika szószékeiröl, épitsem a piedesztált, eltereljem a figyelmet gyarlóságainkról és “magyarázzam a bizonyitványunkat” immár közel húsz éve.

Idealizmusomat szerencsére sikerult Amerikára áttestálnom. Egyházunk azonban nem tudja mit kezdjen az idealizmussal, az evangéliumi szellemü, radikálisan önzetlen életvitellel. És méltatlanul eltorzítva próbálja az erényt gyarlósággá alacsonyitani. (Lásd apám és saját esetemet.) Arra nehéz szivvel gondolok mostanában, hány beteget gyógyithattam volna meg ha szervezö munka helyett orvos maradok! De még állandó lelkészi szolgálatot is azért nem vállaltam Amerikában mert ha leragadok egy gyülekezetben, akkor ki viszi az Erdély-dicséretet szerte az országban? Könyveinkböl ismerte meg Amerika unitarizmusunkat és történelmünket. És apám életpéldája és irásai inspiralták öket, hogy kezüket kinyújtsak felénk.

Régen ismert jelenség egyházunkban (legalábbis Balázs Ferenc óta), hogy aki túl tehetséges az iránt féltékenység támad melynek aztán egyházpolitikai következményei lesznek – lásd apám kirívó esetét, akinek azt is hibájául rótták fel koporsója mellett, hogy “nem volt helyezkedésre, diplomaciára érzéke.” De ha valaki diplomaciai érzékével és tehetségével többre viszi mint az átlag, azt karrierizmussal vádoljak még akkor is, ha az egyáz a legnagyobb haszonélvezöje az illetö lelkész képességeinek – lásd Krizbai Bélát. A napokban irt levelének egy példanya hozzánk is eljutott és Georgeal együtt felháborodtunk az ellene inditott, sajtóban is megszellöztetett támadas miatt. Éppen mert lépésröl-lépésre követtük megvalósitásait és tanui voltunk a gyanakodó egyházvezetés miatti frusztrációjának is. Miért a rosszindulat, bosszuállás és az ártás szándéka az elsö reflexünk? És még mielött az elismerés szavait kimondtuk volna, amikor a napnál világosabb, hogy rendkivül sokat tett, dicséretesen szolgálta egyházát. Miután oly tetemes pénzt szerzett egyházunknak kapcsolatai és funkciója révén, két templomot épitett és nem egyházközponti segélyböl, kiválóan képviselte egyházunkat a bukaresti kormány elött amire oly nagy szükség volt – nos miért nem számit mindez? És miért gyöz a privát elöitelet még most is mely személyét beszennyezni próbálja mielött érdemeit valaki elismerné és megköszönné. Miért a Kedei féle magatartás az amely gyözedelmeskedik egyházunkban?

És hol van a professzionális etika?

Miért számüzi az egyhaz tehetségeit?

A csikszeredai templom épitése ügyében történetesen nekem is vannak észreveteleim, hisz személyesen követtem az ezzel kapcsolatos eseményeket. Eddig a Központ nem vette észre, hogy a templom “magától épült”, központi segitség nélkül?! Söt, Csikszereda testvérgyülekezetétöl Szabó Arpád püspök nem egészen etikusan nyúlta le a 280.000 dollárt, egy fillért se hagyván a csiki templom épitésére. Egy nappal megelözte Krizbait ahhoz képest amikorra öt saját testvérgyülekezeténél való talalkozásra Shelter Rock-barendelte (az esetnek tanuja voltam Bostonban). “En jobban tudom, hova kell a pénz, én vagyok a püspök” érvvel a Shelter Rock-i egyháztól minden penzt elvitt. Krizbai másnap már “késön” érkezett. Az ö érdeme azonban, hogy kormány segélyekböl föleg, de egyházi hozzájárulás nélkül mégis felépitette a templomot. És az is, hogy végre 100.000 dollárt a Shelter Rock-iak kilátásba helyeztek a templom befejezésére (ebben is eleget kozvetitettem)! Miért nem abban jár most az egyházkör vagy a központ, ha annyira szivén viseli a csikszeredai templomot, hogy ezt a 100.000 dollárt valóban megszerezze? Miért veszélyezteti az ajándekot azzal, hogy Krizbait a sajtóban inkább lejáratni próbálja? Azt a lelkészt aki a konviktus, a tetötéri bentlakás és még ki tudja mennyi projektre tulajdonképpen nem szabályosan magas kormányösszeget szerzett. Ez föleg ezután derül majd ki – mert vajon Krizbai elöde utaltatott ki valaha pénzt az unitárius egyháznak? (Véletlenül én közvetítettem a bukaresti állás áttestálásában, s nem vallottam szégyent, mert Krizbai kormánykitüntetést kapott a NATO államok találkozójának megszervezésért). De különben is, a lejáratás taktikája kinek segít? Krizbait Csíkban a katolikusok és reformátusok tisztelték. Az egyházunkban azonban senki nem marasztalta!

És ezzel elérkeztem javaslatomhoz, a professzionális etikának egyházunkba való kötelezö bevezetéséhez. Mint ahogy orvoskollegák egymásra rosszat, elmarasztaló megjegyzést soha nem mondhatnak mert az súlyos etikai vétség (és föleg nem a paciens elött!), – de ugyanez érvényes a tanárokra is – abszolút szükségét látom, hogy a lelkészeket, Jézus követöit, szintén etikai szabályok irányitsák egymáshoz való viszonyulásukban és megnyilvánulásukban. Etikai vétség tehát egy lelkészkollegát nyilvánosan, hívek elött támadni, lejáratni, becsületét még a bizonyitás elött megkérdöjelezni. Hiszen a lelkészek közötti nyilvános acsarkodások lejáratják az egyház becsületét. Ha valamit, ezt lehetne megtanulni az amerikai unitárius egyháztól ahol a lelkészek profi módra viselkednek egymással még akkor is ha netán személyes ellenszenvet táplálnak egymás iránt.

Azonban Amerikába se kell menni, Máté evangéliuma 5:1-12 alapirányitást és lelki eröt kinál ebben is.

Amit szeretnénk kérni, kérdezni, számonkérni:

Férjem, George történész, számomra pedig minden napnak történelmi dimenziója van. Mivel e pillanatban még hivatalos történetirás ily mostohán bánt az erdélyi-amerikai testvérprogrammal, a mi feladatunk is, hogy azt a helyére tegyük, igazságot szolgáltatva annak a több mint kétszáz aktivan résztvevö és tizenmillió dollárral segitö amerikai egyházközségnek.

Tulajdonképpen akkor határoztam el magam e beadvány megirására amikor a “440 év”-ben azt olvastam Szabó püspök tollából, hogy a “Szentegyház számára sikerült ingatlant vásárolni imaház és lelkészi lakás számára”. Furcsa, hogy egy ilyen nem mindennapi gesztus – ti. hogy egy magamfajta erdélyi saját zsebböl (férjeméböl) és személyes gyüjtésböl megvásárol egy épületet a hozzátartozó bennvalóval templom céljára, egy gyülekezet kérésére – teljesen feledésbe menjen. Mi már kifizettük volt az épületet mielött a püspökség egyáltalán tudomást szerzett volna róla (ez még néhai Dr. Kovács Lajos püspöksége idején történt). Meglepetésnek szántuk. Ma pedig mégis mi lepödünk meg, hogy a hivatalos számadásban alig tizen-egynéhány évvel késöbb, igy elsikkadt az adományozás körülménye. Mennyit kellett prédikálnom és mennyi sajátkiadású könyvet, videofilmet eladnom amig azt a kölcsönkért pénzt visszafizettük!

De hasonló amnesia kiséri a három elsönek felépülö templomainkra szerzett pénzt is (Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Barót). Irásos nyoma nincs, és még az épitö lelkész, Rüsz Domokos is a hivatalos forrásmejelöléshez ragaszkodik: “központnak adott amerikai pénz” volt. Csakhogy nem ilyen egyszerüen, automatikusan “termett” a 180.000 dollár. Ebböl 110.000 dollárt mi, a Center for Free Religion, pályáztuk meg a Veatch Alapitványnál (70.000-t pedig az IARF révén). A Veatch törvénye tiltotta a külföldi célra megítélést, s mi voltunk az elsö kivétel. De igy is csak “matching fund” formájában álltak szóba velünk. Mi pedig kigyüjtöttük az önsegélyes részt! – amit mind Erdélybe jutott különbözö segélyek és a testvérgyülekezetek projektjei formájaban – és igy tett a Veatch kivételt velünk, mert mint mondták, meghatotta szorgalmas munkánk, s “kiérdemeltük” segítségüket. Ez a pénz akkor óriási összeg volt és az elnyerése óriási esemény itt – de arra már nem érdemes, hogy forrásának történetét az erdélyi egyház legalább tudomásul vegye és számontartsa?

Hasonló az Uzoni-Fosztó kéziratunk visszaszerzésének esete is. Csak Erdö püspök leveleiböl derült volna ki (Georgenak Bostonnal tötént levelezésén kivül), hogy George szerezte vissza az értékes kéziratot a Harvard egyetemen történt megörzésböl sok utánajárás és tekintélye, ismeretségei révén. Azonban mindenki csak arra hajlandó emlékezni Erdélyben, hogy Donald Harrington hozta magával a kötetet – miutan ezzel a UUA öt megtisztelte (nekünk pedig nem volt pénzünk egy különútra).

És szeretném azt is kikutatni, hol van annak a 10.000 dollárnak a nyoma melyet George a japán Rissho Kosei kai-tól kapott filmjének jutalmazasaként, s amit az unitárius nyomdának azonnal továbbadott – a többi pénzt pedig az IARF-tol kunyerálta ki, hogy a 80.000 dollárba kerülö nyomdafelszerelést Kolozsvárnak megvehessék.

És persze csak az a néhány akkori teológus emlékszik már arra, hogy a legelsö computereket Goerge hozta az egyházunknak és kiképezte Kriza Jánost és társait a desktop publishing tudományára.

A szegedi egyetemmel és Balázs Mihállyal szövödött barátságunk – szegedi vendégtanaroskodasunk idején – eredményeképpen született az a program (mi finansziroztuk) mely végsösoron PhD rangot adott Kovács Sándornak és Molnár Lehelnek.

A Román Akadémián fogvatartott Unitárius Nagykönyvtarunk elveszett katalógusának kiadását is Georgenak a román akadémia képviselöivel és a szegedi egyetemmel való tárgyalásai és szövetsége tették lehetövé, s amerikai ösztöndijból finansziroztuk a Katalógus es Index angolra forditását és megjelentetését az Enyedi konferenciára (s melyet évekig tartó tudósmunka elözott meg midön Balázs Mihályék az egész könyvtár anyagát tételesen ellenörizték). Igy nyilt meg ismét az akademia kolozsvári ágának kapuja a kutatók elött. Aztán következett a project második fázisa, a könyvtár digitalizált archiválása.

Kb. tizenöt éven keresztül évente folyamodtunk amerikai unitárius ösztöndijért és egyetlen egyszer vissza nem utasitották pályázatunkat. Ezek segitettek konyvkiadásunkban is. Hasonlóképpen, közel egy évtizede nyerem el özvegy papnéink számára az évi segélyt az amerikai Nöszövetségtöl, a “440 év”-ben mégis az áll, hogy semmilyen kapcsolat nem létesült az erdélyi és az amerikai nöszövetségek között. De kérdezem, az amerikai ösztöndijakkal itt tanuló és tehát angolul tudó lelkésznök miért nem veszik a fáradságot, hogy testvérszervezetükkel kapcsolatot epítsenek – ha már az én pályázataim nem is számítanak? Persze erröl is egészen más véleménye van a nagylelküségére méltán büszke amerikai nöszövetségnek.

Ezek csak a nagyobb tételek melyeknek egyházunkban valahol dokumentáris nyoma kellene, hogy legyen. És az EK Tanács iránti kérésünk az, hogy szivesekedjék lehetövé tenni az ezen forrásokhoz való hozzájutásunkat midön majd hazautazom.

Nem fizetségért, nem háláért vállaltam fel húsz évvel ezelött ezt a munkát mely révén mégis komoly tekintélyre, söt hirnévre tettem szert az amerikai egyetemes egyházban. Viszont kétszakvizsgás orvosi adjunktusi poziciót áldoztam fel érte. Akkor nem mérlegeltem, mert küldetésemben szentül hittem. És Erdö püspök elárasztott feladatokkal és táplálta lelkesedésünket. A mozgalom óriási sikere pedig igazolta pályamódositásom helyességét. Persze húsz év alatt még a prédikálásaim honorariumait is mind hazaküldtem a teológusoknak, az egyháznak. És most sem jövedelmem sem nyugdijam nincs. A mozgalom azonban az egymás után következö amerikai unitárius elnökök megismételt állitásában – és tehát az itteni hivatalos történelmi emlékezetben – “a huszadik század legjelentösebb és legszélesebb tömegbázisú amerikai unitárius mozgalmaként” van elkönyvelve, s mely „az én lelkiismeretemet terheli”, ahogy Buehrens elnök tréfásan fogalmazott. Nos ezért elképesztö, hogy Erdélyben egy mondatnyi megjegyzésre se érdemes.

Isten itéli meg cselekedeteinket és én jó lelkiismerettel élek. Apámnak hüséges leánya vagyok, és öt legalább megmentettem az elfeledéstöl és továbbvittem az álmait. Ez volt életem legfontosabb küldetése. Az más kérdés, hogy nekem is jogom van ahhoz, hogy közösségszolgálatban töltött éveim munkáját az utókor legalább ne vitassa el tölem. Mert munkakönyvem nincs róla. Itt nem kevesebbröl mint életem értelméröl van szó. Hinnem kell, hogy nem hiába lettem hütlen orvosi eskümhöz.

A személyes vetületen túl azonban, mint a mozgalom szervezöje és vezetöje, történelmi felelösséget érzek a hihetetlen áldozatkész sokezer amerikai unitáriussal szemben. A névtelen adakozókon túl – akik az erdélyi kivánságokat teljesíteni igyekeznek, a programot éltetik, a gyülekezeteket inspirálják s akik saját hagyományukként tartják számon Erdély unitárius egyházát – a jövönek tartozom dokumentálással. A múltat nem lehet és nem szabad elfelejteni, letagadni, és gyarlóság a közelmúlt történelmét agyonhallgatni és átfogalmazni csak azért, hogy az amerikai pénzböl történt épitkezéseket egy volt püspök a maga személyes dicsöségének nagyobbítására használhassa.

A vaskos és rettenetes Securitate dossziék apám árulóinak feltárásán túl sok Miért-emre immár választ adnak. Azonban a 20. század nagy unitárius amerikai megvalósitásának agyonhallgatására senkinek sincs joga.

Befejezésül három kérdésem illetve javaslatom volna egyházmegújulásunk érdekében:

1. Igazság-keresés, az igazság kimondása. A történelemirás, de még a szájhagyomány is igazságot érdemel, azt kell tükröznie és áttestálnia a jövö nemzedékre. Hazugságban eleget éltünk már. Mit tesz tehát az Egyház, hogyan foglal állást a hiányos és ezáltal eltorzitott „440 év” egyháztörtenelmi krónikáját illetöen?

2. Mit tesz az Egyház annak érdekében, hogy lelkészei a jézusi szeretet szellemében éljenek és viszonyuljanak egymáshoz? Elfogadja-e és bevezeti-e a professzionális etikai törvényt? Egyházunk új Püspöke egy megújult lelkület meghirdetöje lehet, ezáltal véget vetve a kommunizmus demoralizáló maradványainak.

3. Lehetséges-e Jézus szellemében élnünk a hála érzése nélkül, amidön a felebarátban magát Krisztust tiszteljük? Javasolom, hogy az EK Tanács vezessen be egy évre szóló lelkigyakorlatot melyben a lelkészek arra reflektálnak, mit is jelent Dávid Ferenc követöinek lenni, de akár Balázs Ferenc, Erdö János és a sok névtelen unitárius lelkipásztor nyomdokaiba lépni, akik elismerés nélkül, sokszor a névtelenségbe mosódva, védték hitünket, hüségesen végezték egyházépitö munkájukat.

Tisztelettel és szeretettel,

Gellérd Judit (George Williams nevében is)