Az inkák kincse: Machu Picchu
Irta Gellérd Judit
Az örökhavas csúcsokhoz merészen közel szállott alá repülögépünk midön tiszteletkört irt le az ösi inka birodalom fövárosa, Cuzco fölött. Ez amolyan perui pilóta hagyomány, s hogy milyen helyénvaló, arról rögtön meggyözödtem amint megérkeztünk ebbe a gyönyörüséges, a tenger szintje fölött 3400 méter magasan fekvö városba. Légszomjunknál csak kultúrszomjunk volt nagyobb.
Nem volt vesztegetni való idönk, hisz tíz napba mindennek bele kellett férnie. Még aznap nekivágtunk a hegyeknek, hogy az inkák Szent Völgyét bebarangoljuk. Ez volt a föpróbája a Machu Picchura [ejtsd: Macsu Picsu] látogatásnak.
Nincs már új a Nap alatt: folyóiratoknak és a televiziónak köszönhetöen a világ hetedik csodája – bár én elsönek rangsorolnám az ösi inka birodalom fellegvárát, Machu Picchu-t – jól ismert tájjá szelidült immár. És mégis, nincs az a fénykép, az a TV müsor mely az embert fel tudná késziteni arra a meglepetésre ami ott vár a szerencsés zarándokra.
Mindenki, én is, ezerszámra fényképeztünk, mert mind azt hisszük, hogy a csodának egy darabkáját hazavihetjük “eredetinek” vélt képeinken amit a mi szemünk látott meg. Én azonban most másfajta, nem vizuális együttbarangolásra hivom meg erdélyi honfitársaimat, még akkor is ha a lehetetlenre vállalkozom: szavaimmal próbálom lefesteni Machu Picchu és a Titikaka tó szépségét, az inkák ösi titkait és misztikus hagyományait, valamint emberi alkotásnak alig elhihetö, kolosszális építkezését.
Olyan hely ez mely kétszeresen UNESCO világörökség – természeti és kulturális szempontból egyaránt.
A világ körül jártomban Peru nem “esett utamba”; és hiába Machu Picchu a legdivatosabb turista uticél, egy magamfajta parókia nélküli lelkésznek napjaink gazdasági válságában még odavágyni is erös túlzás. Azonban mit meg nem tesz egy lelkész ha szolgálatról van szó? Igy ért engem e hivatás ritka szerencséje: volt hajóegyetemi tanítványom felkérése, hogy legyek esketö papjuk – Machu Picchuban! Hogy miért éppen ott esküdött két amerikai fiatal? Nos, miért ne? A világutazó ifjú pedagógus pár hallatlan önzetlensége szülte a legrendhagyóbb esküvö tervét. Igy érveltek: ahhelyett, hogy a két család hagyományos amerikai esküvöre pazarolná a sok pénzt és a barátok ajándékokat izzadnának ki, inkább költse a két ismerkedö család és barátok azt a pénzt egy legjobban vágyott exotikus utazásra – legyenek nasznep Peruban! Ez legyen a nászajándékuk. Milyen gyönyörüen szokatlan, hogy az ifjú pár ajándékozza meg násznépét egy életre szóló élménnyel! Igy aztán recseghettek a bankok csödbemenésükben, nekünk Georgeal mennünk kellett. Az esküvöt Húsvétra tüzte ki Daniel és Jennifer. És harmincan jelentünk meg ünnepi gyülekezetként. Az esküvöi szertartás ha nem is Machu Picchu romvárosában, de a lábainál fekvö Cuzco hires Monasterio hotel, volt kolostor, gyönyörü belsö udvarában zajlott. A reneszánsz diszkút szolgált stilizált oltárul, és én erdélyi irásos stólát viseltem a szertartáshoz. Nászmenetünk ujjongó, ünneplö tömeget vonzott körénk a város diszterén, hisz ilyen szép szöke menyasszonyt aligha látnak a perui indiánok.
Az ifjú pár, testvéreik és barátaik társaságában, az ösi inka gyalogutat választotta, mely 4200 méter magas hágókon át vezetett, nem csekély fizikai és lelki eröpróbára téve öket három napon keresztül, akárcsak a mesében. Ebben a magasságban az oxigén oly ritka, hogy a hegymászás még a fiataloknak is sokszor keserves vánszorgás volt, pedig minden csomagjuk szamárháton kísérte öket, az éjszakai sátorverések és fözés pedig a helybeli felfogadott kiserök dolga volt. És a magassági betegség, a rettenetes fejfájás elöl senki nem menekülhetett.
Mi, az idös nemzedék, az 112 kilométeres utat az “Öreg Hegy”-re – Macchu Picchu nevét igy fordítják – a világ legfestöibb vasutvonalán, majd a leghajmeresztöbb hajtükanyarokon, busszal tettük meg. A násznép fent a csodák birodalmában találkozott elöször, ott adtunk egymásnak találkát azon a Nagycsütörtökön.
És azóta személyes “idöszámítás” rangjára emelkedett az élmény is: Machu Picchu elött és Machu Picchu után…
Ez a romváros, melyet köröskörül hirtelen, egekig szökkellö hegycsúcsok fognak körbe, szépségében semmihez nem hasonlitható a világon. Metafórként egy óriás tulipán jutott az eszembe melynek szirmai egeket cirógató csúcsok köröskörül, féltékenyen ölelve körül a harmatos, csillogó bibét, a brilliánst, Machu Picchut. Az esös reggel csak hatványozta a térhatást. A híres kínai taoista festményeken lehet ilyen misztikus hegyeket látni, melyeknek alkotói túlzóan érzékeltetik az ember csekélységét a Természet dicsöségéhez képest. Az élö változat dinamikus müvészi hatásával folytonos meglepetést tartogatott, amint a felhök meg-megiramodtak és belátást engedtek a feneketlen mély völgykatlanokba. Zengett ez a misztikus táj és az ember lelke ráhangolódott a dallamára. Mintha a hegyek gigászi orgonasipok lettek volna, ölelésükben egy új örömóda zendült fel bennem. A felhöbujócskát játszó csúcsokról és templomokról mintha fohászok, pentaton kántálások foszlányai verödtek volna vissza. Machu Picchu volt az ösi inka birodalom végvára és legszentebb szentélye, mivel az örökké havas hegyek és a völgyet zengetö szent Urubamba folyó öleli körül; itt maga a Napisten, Vízisten és a Föld anyaisten lakozott. Az inkák itt mutatták be rituális áldozataikat – utoljára félévezreddel ezelött.
Amint a fökapun elragadtatásra kész lélekkel beléptünk, döbbent csalódás volt az azonnali reakcióm. Mert nem a filmekröl oly jól ismert kép tárult elénkbe… Az utikalauz utasításait kivülröl tudtam: “Vedd utadat balra, ne engedj a szépség azonnali csábításának… mert onnan fentröl a legszebb…” Annak a standard szépségnek azonban a falakon belül nyoma se volt; óriási felhö nyelt el mindent, minket is. Szemerkélt az esö… alig volt mit nézni és fényképezni. Én, a buzgó turista pedig majdnem azonnal kétségbeesetem. Ezért jöttünk a világ végére és oly sok pénzért, hogy pont ezen a napon Machu Picchu szeszélyesen elrejtözzék szemünk elöl? Hónapokkal elöre váltott jegyünk szerint összesen hat óra állott rendelkezésünkre ezen a pirosbetüs napon. (Mivel évente a turisták milliói keresik fel ezt a helyet, akár egy évvel korábban sincs túl korán belépöt és vonatjegyet váltani). Megismételhetetlen volt az alkalom de garancia nem volt arra, hogy a város egyáltalán felfedi-e magát elöttünk. Ha inkák lettünk volna, az esö áldását ünnepelnünk illett volna. Hiszen a város csúcsán a valamikori áldozat bemutatások színhelye éppen a Viz istenének oltára, ahol esöért esdekeltek az ittlakók.
A hely nemcsak költöi, de felhöfátylában is festöi volt – bár kissé eltúlzott impresszionista stílusban. A könyvekböl jól ismert képet fantáziám próbálta a tagolatlan fehérségre kivetíteni. Percek múlva azonban a nagy felhö meglebbentette szárnyait; beleszédültem a feltárulkozó gyönyörüségbe s a dimenziók minden elképzelést meghazudtoló fennségébe. Gyémántékszerként ragyogott fel a Város. Nemcsak földrajzilag és szertartásilag “magas” hely ez, de lelkileg is magasságos, mintha egyenesen az egekböl szállott volna alá a város. Georgera néztem aki a megrendülés mozdulatlanságában könnyeit nyelte.
Elözö nap még magassági betegséggel küszködtem, most azonban megtáltosodva iramodtunk neki a sokszáz lépcsönek, a “felsöváros” felé, mely mint a torockói Székelykö, oly hirtelen magasodott fölénk. Lépcsökön le-fel, kapukon ki-be, sikátorokon körbe-körbe a titkok szentélyeibe… Ebben a városban ahol 500 éve senki nem lakik már, minden a helyén van még, a házak, templomok, rituális fürdök, mezögazdasági teraszok. Csoda-e? Ezt a várost inkák épitették olyan kömüves zsenialitással aminek egész Földünkön alig akad párja. Többtonnas, söt, többszáztonnás fehér gránitsziklákat csiszoltak – kemény, meteorit-eredetü obszidiánnal vagy csupán homokkal – olyan hajszálpontosan egybeillöre, hogy egy papirlap, egy tü nem férne a résekbe, és maltert sohasem használtak. És a kereket sem ismerték, hanem az irdatlan kötömböket vizes agyaggal síkosított rámpán csúsztatták fel a magasba és illesztették egymáshoz. Sokszázezer épitömunkás verejtékezett itt száz éven át. Ha a kö nem helyben termett volna, az utokor aligha tudná elhinni, hogy emberek müve. Machu Picchu fellegvár jellegü, szédületes mélységek fölött lebeg, és a völgyben zúgó sebes folyón át csupán szalmából vert kötélhidak vezetnek keresztül – amíg el nem rothadnak ugy egy év alatt. Akkor a völgybenlakók kötelessége újrafonni azokat – de nem sziklák szállitására!
Az inkák köépitkezésének valóban nincs párja a világon. Látszik, hogy a kö számukra szentséget hordozott, nem alázták meg a sziklákat darabokra aprítással. Egy tömbböl faragtak egész templomot, lépcsöfeljáróival együtt. “Elö kö” alapból emelkednek itt az oltárok.
A falak kétféle stílusban épültek: poligonális óriáskövek hajszálfinoman illeszkednek körös-körül kisebb méretü testvéreikkel. A szentélyek kövei azonban szabályos téglalap alakúak és egyformák – és még tökéletesebbre csíszoltak. A leghíresebbjük 32 szegletü, ugyanis annyira egybefaragott, hogy bejárat hajlatait és az épület sarkait is követi. Az utókor kérdezheti magától, miért is nem tanulunk az inkáktól földrengésbiztos épitkezést? Ök ugyanis sohasem használnak párhuzamos falakat: minden ajtó- és ablaknyílás trapezoid, a falak is kissé egymásnak dölnek és a “szemöldökfák” tonnányi faragott kövek, amiket csak óriások illeszthettek helyükre. És évszázadok földrengései el nem mozditották ezeket a falakat. Mígnem a spanyol hóditók el nem lopkodtak belölük saját templomaik építésére.
Machu Picchuba azonban a spanyolok soha be nem tették a lábukat. Ez a város szüzen örizte meg méltóságát és dicsöségét. Csak találgatni lehet, miért is epítettek ilyen monumentális és misztikus várost ilyen megközelíthetetlen, elvarázsolt helyre? Egyáltalán eredeti funkciója körül is sok a vita. Annyit tudunk, hogy idöszámításunk után 1400 körül a nagy Pachacuteq Inka uralkodása idején kezdték el az epítését, de mindössze száz évig laktak benne az inkák, s soha be nem fejezték egészen – a spanyol kolonizálás összeroppantotta a birodalmat.
De lássuk mi célból is építettek ilyen grandiózus müvet? A mai világ pragmatikus tudósai az inka birodalom mezögazdasági terjeszkedését, új, müvelhetö földterületek meghódítására irányuló törekvést latnak benne – természetesen vertikalis irányban, a magas hegyek birodalmában. Az állam ambiciózus földmüvelési programjának része lehetett a Vilcabamba vidék – ma a Szent Völgy elnevezés alatt melegetjük – hegyeinek lépcsös teraszosítása. A müvelhetö földterületek határait muszáj volt elöretolni, és mi döbbenten kérdezünk rá, hogy is jutott eszükbe a szinte vertikális hegyoldalt megmüvelni és majdnem háromezer méter magasságban! A válasz ott a szemünk elött Machu Picchu-ban és mindenütt az Andok hegységben: az inkák híres mezögazdasági lépcsös teraszai. Mivel Machu Picchu hegye tiszta bazalt, a teraszokat ki kellett építeni, éspedig úgy, hogy kocentrikusan körbefutó falakkal tagoltak a hegyoldalt – a fal akár három-négy méter magasságot is elért, attól függöen, hogy milyen meredek volt az oldal. A falakba “lépcsöket” is épitettek, abból kiálló kövek formájában, hogy az egymás fölötti teraszok között közlekedni lehessen. A terasz alját törmelékkel feltöltötték és tetejére termöföldet az emberek állatok hátán a mély völgyekböl hordták fel. Ezeken a teraszokon föleg kukorica és krumpli termett, számtalan fajtában és meglepöen nagy hozammal.
De a földmüvelésen túl, a teraszok szent területnek számítottak, a Föld-anyaistennö, Pachamama dicsöségét hirdették, hogy népét még a magas sziklák oldaláról is táplálta, életet adott, megélhetést biztosított embernek és állatnak. Ezért a teraszok esztétikailag is számottevö szereppel bírtak. Ennek ikonográfiai jelentösége az Andok hegységi müvészetben mindenütt fellelhetö: a lépcsös motivum a hullámtaraj motivummal kapcsolódva a víz és a föld szentségét hirdeti.
Hogy elrugaszkodott az emberiség ezektöl a szent értékektöl! És bünhödünk is, hiszen a világ friss víz tartalékai egyre fogynak… és a jövö háborúi elkerülhetetlenek és imminens veszélyt jelentenek, de nem az olaj hanem a víz miatt törnek majd ki. Beszennyeztük folyóinkat, óceánjainkat és a víz istene büntétését el nem kerülhetjük. Kiírtjuk erdeinket és meddöségre kárhoztatjuk a Földanyát. A mi generációnk elfelejtett a természettel együtt élni és városaink cementhalmazok. Bezzeg Machu Picchu metropolisának nagy részét a zöldellö teraszok foglalják el, még olyan áron is, hogy a drága termöföldet 2.600 méter magasra a völgyböl hordták fel az inkák.
Az alacsonyabb hegyoldalakon kialakított teraszokon föleg koka növényt termesztettek, mely nélkülözhetetlen szertartási szerepet játszott mint isteneknek szánt ajandék. De cserekereskedelmi értéke is jelentös volt. Mindenki, ösidök óta koka levelet rágott, mert csak így bírták az emberek a nehéz fizikai munkát a gyér levegöjü és erösen hideg éghajlatú hegyekben. A koka levél élénkítö, tonizáló és fájdalomcsillapíto hatása sok szenvedésre orvosság volt, anélkül, hogy valaha is cocain lett volna belöle. A mate de coca – koka levélböl készült tea minket is várt minden vendégfogadóban és akinek soha nem járt kabítószer a kezében, pajzán meglepetéssel könyveltem el ezt a szabadelvü vendéglátást. De kétségkívül segített a magassági betegség leküzdésében.
Ha csupán mezögazdasági ambiciót látunk Machu Picchu csodája mögött, bizony sántít az elmélet. Ugyanis kukorica vagy koka, végsösoron minden az isteneknek termett itt. Machu Picchunak elsösorban vallási, spirituális, szertartási szerepe volt a birodalomban, akarcsak a többi magas hegyek tetején épült városnak. Természetesen mivel itt székelt az Inka, ez a város a birodalom adminisztrációs központjának szerepét is betöltötte. Ez volt a legszentebb zarándokhely. És nemcsak természeti környezetének fennsége miatt. Akármilyen hatalmas birodalom is volt az inkáké, az Andok magas hegyeiben szük volt a termöföld, és szélsöséges a klíma. Mint minden nem-öntözéses földmüvelö társadalom, ez is az idöjárás szeszélyeinek volt kiszolgáltatva. Amikor a novembertöl májusig tartó esös évszak valóban bö esövel járt, a föld is böven termett gabonát és textiliák szövéséhez szükséges rostnövényeket. De az idönkenti hosszú szárazságok ellen nem volt más “védekezés” mint az isteneik kiengesztelését célzó rítusok. S amiért e rituálékat az emlékezet hirhedtként tartja számon – mely minket is szent bozongással tölt el – az az inkák emberáldozatot követelö vallási gyakrolata. Persze nem az aztékok tömegmészarlási stilusában. Az inkák föleg állatokat: lámát és alpakát áldoztak, s csak végsö kétségbeesésükben illetve rendkívüli történelmi pillanatokban – “császári” koronázás, óriási hadi sikerek idején – áldoztak embert: föleg serdülö leányokat és gyermekeket. Templomaikban mindenütt fellelhetö az ember- vagy állatáldozati oltár.
Mégis a “leghíresebb” áldozati múmiakra a legmagasabb hegyek gleccsereiben találtak rá az archeológusok, ahol az ott helyben feláldozott ifjú mélyrefagyott múmiája teljes épségében került elö hevenyészett kökriptájából, arany- és ezüst edények, szobrok társaságában, gyönyörüen díszített kerámia edényekben étellel és itallal körbevéve. Minél magasabb társadalmi rangú volt az áldozat, annál értékesebb textiliába göngyölték és annál több ékszer és finom kidolgozású edénnyel vették körül mintegy örök útravalóul.
Ezekhez a 6000 m fölötti gleccserekhez való feljutás a legedzettebb mai hegymászóknak is komoly kihívás. Az inkák szandálban másztak fel oda isteneiknek áldozatot bemutatni. Magas társadalmi státuszú nemesi családok külön erre a célra neveltek fel gyermekeikböl legalább egyet. Midön az ifjú elérte a 14-17 éves kort, felvitték a hegyre – akárcsak a mi Abrahámunk Izsákot – s ott koka levelekkel elkábítva, az áldozatot meztelenre vetköztették, hogy az Isten hidege vegye életét – miközben kösírt építettek neki.
Az elsönek megtalált és így híressé vált múmiát “Juanita jéghercegnönek” nevezték el. Rangját a rendkívül finom kelmék és ékszerek bizonyítják. 14 éves volt ez a leány amikor feláldozták, jobb szemöldöke fölött koponyájára mért halálos ütéssel. Aztán a még meg nem merevedett holttestét, a szokásnak megfelelöen, magzati pozicióba kényszerítették – felhúzott lábakkal és elörehajott fövel “üldögél” – hogy ezzel “megkönnyítsék” a másvilágon való ujjászületését. Ebben a kényszerpózban vásznakkal körbetekerve rögzítettek a mumiát és ellátták a másvilági utazáshoz szükséges étellel-itallal, kincsekkel. A jéghercegnö évszázadokig aludta szüzi álmát, mígnem a vulkán fölötte kitört és múmiáját is kivetette sirjából. A hegy lábánál találtak rá véletlenül és azóta az Arequipai múzeum különleges mélyhütöjében tettek közszemlére. Ha már ilyen sorsot élt ez a hercegi lány, miért is nem maradhatott legalább a hegy örök sírboltjában? Minden kiváncsi tekintet mintha eröszakot követne el ellene… Van valami az emberi természetben mely a halál ily kézzelfoghatósága iránt bár borzongó, de legyözhetetlen kiváncsiságot szít. De nem ez az egyetlen múmia Peru sok múzeumában. Gyakran az inka vezér halálakor feleségeit és legközelebbi szolgáit, szolgálólányait is feláldozták és vele együtt eltemették.
A magas státuszú múmiák szokatlan sokaságára egy érdekes társadalmi gyakorlat ad magyarázatot: Az Inka (az inka szó nemcsak a népet és kultúrát jelöli, de uralkodóik címe is “Inka”) halála után is megörizte státuszát, vagyonát és udvartartását – persze múmiaként ugyanabban a fényüzö lakosztályban ahol élt, és továbbra is áldozatokat mutattak be elötte és ünnepek alkalmaval parádésan körbehordozták. És a számuk egyre nött. Sok visszaélésre adott alkalmat ez a helyzet midön a papok, “megfejtve” a halott kivánságait, múmia uruknak például egyre több élelmet és asszonyt követeltek az államtól. No meg az új Inkának mindig teljesen új palotát kellett építenie maga és udvartartása számára.
Machu Picchu épületei híven tükrözik annak a társadalomnak sajátos halotti kultuszát. A friss holttesteket egy különleges templomban “ravatalozták” fel, a kondor templomában, amelyben irdatlan nagy sziklatömbök egy gigászi ragadozó madár alakját utanozzák. A madár szárnyain bemélyedéseket vájtak, s a holttestet oda helyezték, annak a szimbólumnak adva kifejezest, hogy a szent kondor a lelküket a mennybe viszi. És a madár teste mögötti sziklafészkek magzati pózba zsugorított mumiáknak adhatott otthont. Sok turista kétrét görnyedve átkúszik ezen a szük folyosón. De sok más épületben is a falba vésett ülükék is mumiák otthona lehetett.
Machu Picchu legmagasabb pontján van egy sokszáztonnás, gondosan kifaragott kö platform mely “ravatalozó/temetkezési szikla” nevet viseli, és mely minden valószínüség szerint a mumifikálás helye volt. Ugyanis a mellette levö házikót a “ravatali örháznak” hívják, innen vigyazhatták, hogy a Machu Picchu fölött keringö óriás kondorkeselyük nehogy a holttesthez férjenek. Ezen a területen van Machu Picchu temetöje is amit a rengeteg körben elszórt emberi csont bizonyit.
Az inkák vallása alapelemeiben nem különbözik más természetimádó hagyományos társadalmakétól. Ugyan ma az ország lakossága hivatalosan római katolikus hitü, azonban az ösi népi vallás gyakorlata elvenen maradt fenn – noha kereszténységbe ágyazva. Akárcsak Csiksomlyón ahol Pünkösd hajnalán az Egyház ugyan a Szentlélek eljövetelének kizárólagos szertartását akarja a hívekbe oltani, mégis, a csángók és székelyek, zöldágakkal a kezükben kelet felé fordulva és énekelve bizony “napimádásra” gyülnek össze Nagysomlyó nyergében. És ezt az ösi hagyományt kiírtani otthon se lehet, akárcsak a határkerülést, a húsvéti öntözést és más gyönyörü ösi népszokást sem.
Tekintsünk be az inkák mitológiai és történelmi világába – úgy ahogy ök mesélik. Peru jó 4000 éves és bámulatosan kifinomult kultúrával rendelkezik, melynek gazdag rituális és müvészi nyomai mindenütt fellelhetök – ök gyüjtönéven “Columbus elötti” kultúrának nevezik a Wari nép, a Marcavellek, a Colla, Quechua és Aymarak kultúráját. Ezek a törzsek folytonos harcban álltak egymással, mígnem Ayar Manco törzse gyözedelmeskedett valamennyi fölött és vezérük hegemon uralkodóként lépett fel az általa kikiáltott inka birodalom élén. Az elsö Inka neve Manco Capac aki éppen olyan nagy nemzeti megbecsülésnek örvend mint a magyarok között Csaba királyfi. És ugyanúgy legendás alak, mert az inkák is keverik a nemzeti legendát és történelmet. Ugyanúgy teszik a japánok is, ök is isteni eredetüket igazolandó, összemossák a mitologiai eseményeket és személyeket a történelmi valósággal. Söt, további hasonlatosság a japánokéval, hogy Manco Capac is egyenesen a Napisten fia. Az elsö Inkát a Napisten a Titikaka tó közepén levö Nap szigetröl hívta elö, hogy új birodalmat teremtsen. Ezzel egyidöben a Holdisten a Hold szigetéröl (jelenleg Bolivia teruletén levö testvérszigetek) partneréül mellé küldte leányat, Mama Occlo-t. (Ok ketten testverpár voltak, mert inka szokas szerint a király, és csakis a király fö felesége mindig nötestvére kellett, hogy legyen.) A királyi pár hosszú vándorlása fölött maga a Napisten felügyelt, midön ideális helyet keresett föváros alapátásra. Egy gyönyörüséges völgybe vezette öket ahol termékeny volt a talaj. Qosco nevet adták ennek a helynek, mely a “világ köldökét jelöli, és így Cuzco lett az inka birodalom dicsöséges fövárosa.
Manco Capac – illetve az alapító vezér, bármi volt is a neve – elsö ténykedése az Andok hegységen keresztül jó minöségü utak epítése volt mely egész birodalmát behálózta, a mai Boliviától Columbiáig. Mivel az inkáknak nem volt írasbelisége, nemcsak az élelem és fegyverek szállítására, a hadsereg mozgatására, de a gyakori és kizárólag futárokkal küldött és többnyire verbalis üzenetek továbbítására is szolgáltak az utak – “maratoni” futárok ezrei biztosították az élénk kommunikációt a “Föld négy sarká”-nak nevezett Tahuantinsuyo és az inka föváros között. A 3400 m magasana fekvö Cuzco nem a leglogikusabban, de bölcsen választott föváros. Az óceánpart ugyan könnyebben megközelíthetö lett volna, azonban az Inkák Szent Völgye könnyebben védhetö az ellenséggel szemben, és bövizü folyói miatt rendkivül temékeny.
Cuzco nemcsak királyi fövárosként, de eleve szent zarándokhelyként épült. Ezt bizonyítja az inkák a világon talán egyedülálló ikonografikus várostervezése: Cuzco alaprajza pumához hasonlít.
Hogy ennek jelentöségét megertsuk – mert az architekturális bravúr szinte elképzelhetetlen – tekintsünk be a hármas tagoltságú inka kozmológia világába, mely szinte “trinitáriusnak” mondható. Az élet három szent eleme a Nap, a Víz és a Föld. (Mi más is lehetne?) Ez tovább bonyolódik, miszerint a Napisten tulajdonképpen nem más a Vizisten megtestesítöje. A Nap mindennap garantáltan felkel, az életadó esö azonban idöröl-idöre cserben hagyja az embereket. Emiatt hierarchizáltak az inkák a termeszet isteneit; ugyanis midön a Napistent imádták, tulajdonképpen esöért imádkoztak, melytöl egész létük függött.
Vallási világuk egy másik harmasságát három állat szimbolizálja melyek minden müvészi és vallásos megnyilvánulasukban jelen vannak.
1. Hanan Pacha a “felso vilagot”, a kozmoszt, az egeket, csillagokat, konstellaciokat és az azokat benépesítö istenek – végsösoron a transzcendenciát – jelenti, és melynek szimbóluma a kondorkeselyu (Vultur gryphus), az intelligencia és bölcsesség hordozoja.
2. Kaypacha a “középvilág”, a mi világunk, az evilági élet, a Föld és élölényei – melyet a puma, az erö, hatalom és ügyesség jelképez.
3. Hujupacha az alvilág, a halottak birodalma – az okos kígyó jelöli, mely a nyers természet szimbóluma.
Nos, akárcsak Cuzco, a puma, Machu Picchu szent városának alaprajza is ikonografikus: kondorkeselyü alakúra tervezték – és e fejedelmi madarak egyébként állandóan Machu Picchu fölött köröznek.
Machu Picchu ékesen és hüségesen testesíti meg az inkák gazdasági, társadalmi berendezkedését és a világegyetemröl alkotott nézetet – már amennyire képesek vagyunk a kutatás eredményei alapján e bonyolult kulturát megérteni.
A város 500 évig lakatlan volt, az öserdö borított fatylat erre a virágzó kultúrára. Amikor 1911 júliusában Hiram Bingham, a Yale Egyetem történész professzora véletlenül felfedezte, csupán két helybeli paraszt család lakott a városban – amely valamikor 1000 embernek volt otthona! A gigászi köfalak és a még álló épületek sokasága a helybelieknek fel se tünt. Egy kivülálló szeme kellett, hogy észrevegye a csodát. Machu Picchu azóta is archeologiai expediciók színhelye, és mióta kiszabadították a dzsungel halálos öleléséböl, a turisták és zarándokok paradicsoma. Többmillióan zarándokolnak ide évente. Szándékosan használom a zarándoklat szót, mert hiába jön ide az ember turistaként, akár torténészként is, a zarándoklat mély öröme és lelki békéje tölti el a lelkét.
Funkcióját és épitészeti stilusát tekintve a város két fö részre oszlik, a mezögazdasági és az urbánus zónára. Az elsö a maga zöldellö teraszaival a város nagy részét teszi ki – s ahonnan valamikor annyi terményt takaritottak be mely nemcsak a város uralkodóit, lakosságát, kényszermunkásait látta el élelemmel, de egy nagy részét az isteneknek áldoztak, s még az állami gabonaraktárak feltöltésére is jutott. Ilyen magasságban ilyen kis földterületen ilyen sikeresen gazdálkodni – nos ez is inka csoda.
Az urbánus zóna ismét kétfelé oszlik, a rezidenciális és a szent városrészre. A lakóházak rusztikus stílusú köépületek, míg a szent városrész templomépületei és szentélyei tökéletesre csíszolt kövekböl épültek – ezek a magas inka civilizáció hordozói.
A rezidenciális városrészben éltek többek között az accla-k, az ún. “Választott/Kiválasztott Nök” akiket már kislánykorukban “kolostori” szüzességre szánt családjuk és többnyire az uralkodó nemesi családok leányai voltak. Ezek a nök szötték a csodálatosan finom textiliákat melyeknek különleges értéke volt különösen a diplomácia világában – ugyanis az inkák nem ismerték a pénzt. Értékeiket, gazdagságukat aranytárgyakban és textiliákban mérték – és a legszebb szötteseket gyakran isteneiknek áldozták: az oltáron égették el! Gyakran e nök közül választott feleségeket az Inka és nemesi udvara.
Építkezésük és várostervezésük egyszerüsége, idötálló ereje és szimmetriája az inka civilizációnak valóban óriási tekintélyt kölcsönöz. Míg a hódító spanyolok legbüszkébb épületei minden földrengés alkalmával nyomorúságos köhalmazzá omlottak szét, az inkák falai és épületei meg sem inogtak, állnak büszkén mind a mai napig.
A város fentröl nézve olyan mint egy óriási amfiteátrum templom, melynek oltára a magasan fölé emelkedö Intihuatana – mely szószerinti fordításban “a Nap kipányvázásának oszlopa” – vagyis ennek szent oszlopához “kötöték ki a Napot”, hogy a föld müvelöinek munkanapját “meghosszabbítsák”. És való ban, egy erröl szóló kántálás kíséretében, a Napot szines szalagokkal szimbólikusan “kipányvázták” amíg aznapi munkájukat be nem fejezték.
Háta mögött szédítö mélység fölött, magából a bazalthegyböl, az ún. “élö sziklából” faragták ezt a lépcsözetes szentélyt, mely 8 méter kerületü és derékba vágott piramis alakú. Több mint 70 lépcsö vezet fel a csúcsához ahol az ominózus oszlop, a mindössze félméteres huanca emelkedik az ég felé. Nem kell sok fantasia, hogy a termékenységgel hozza az ember összefüggésbe, hiszen ezek a huanca kövek a Cordillerák vidékén mindenütt nyilvánvalóan phallikus szimbólumok – melyeket a termöföldekre “kiültetnek”, hogy a föld termékenységét biztosítsák. Felfogásuk szerint a Vízisten phallusa termékenyíti meg az Anyaföld-istennö, a Pachamama méhét, így születik az élet a földön.
A híres Chucuito faluban egy ösi termékenység-szentély legalább ötven hasonló köoszlopot tartalmaz, melyek fele naturalisztikusan phallus alakúra faragott, a többi olyan szögletes mint az Intihatana szent oszlopa. Meddö asszonyok járnak ebbe a falusi szentélybe meditálni és imádkozni mert állítólag a helynek erös energetikai “erötere” van – és a pozitiv gondolkodás, autoszuggesztió sem egészen megvetendö. A spanyolok természetesen mindenünnen próbálták ezeket a köveket kiírtani, és így a többi hegyi várban a Napisten templomából ezek a kövek ma már hiányoznak.
Az Intihuatana nevében az inti szó Nap-ot jelent, inka-kutatók azonban erröl az eredetileg Napisten templomként számon tartott sziklaszentélyröl kiderítették, hogy tulajdonkeppen a Viz, és az Esö istenének temploma. Ezért az archeológus tudósok a régebb Naptemplomnak nevezett épületet a Vízisten templomára keresztelték át. Rendkivuli szarazsag idejen itt mutattak be az inkák a Vízisten elött emberáldozataikat. Ez a hely stratégiailag különleges, mert innen jól látható a Vízisten birodalma, köröskörül a hósipkás vulkánok és gleccserek, melyeknek szintén nagy szerepe van a földek öntözésében.
Intihuatana azonban több mint áldozati oltár: legalább annyira csillagászati observatorium is volt, ahol minden köszögletnek és iránynak pontos szerepe van az égtájak illetve a napfordulók és a napéjegyenlöségek pontos elörejelzésében. A nyári napforduló körül forgott az inka világ mezögazdasági élete – ez számított újesztendönek. Az inkáknak elképesztöen pontos csillagászati tudása és kalendáriuma volt. Egyik Machu Picchu-i köteraszon két, az alapból kifaragott sekély, kör alakö “edényt” láthatunk, az ún. Viztükröket melyeknek egyaránt asztrológiai és asztronómiai jelentöségük is volt: ugyanis a víztükrükben a csillagos ég egy jól meghatározott szeletje tükrözödött, amit következetesen elemezhettek. Nemcsak kényelmesebb testhelyzetben történhetett az égitestek és konstellációk megfigyelése, de tudományosabban is, hiszen a tükör örök mozdulatlanságában a csillagok változó helyzetét pontosan mérhették.
Ha Intihuatana az “oltár”, akkor alatta és ugyanazon élö sziklatömbböl faragták ki a Szent Térnek nevezett tágas piacteret, s a csupán három fallal rendelkezö templomok mind erre nyilnak. A leghiresebb a Három Ablak temploma, amelynek trapezoid ablakai kelet fele irányulnak s ahonnan ugyan szédítöen szép a kilátás a városra, különösen napfelkeltekor – igazi szerepe azonban nem kilátó hanem az inka filozófia már említett három világot jelképezö három állat szimbóluma: a kondoré, a pumáé és a kígyóé.
A fötemplom pazar kivitelezésü és a legszentebb mivel a Viracocha, vagyis a világegyetem teremtö istenének szentélye. A fötemplom hét trapezoid vakablakába valamikor színarany bálványokat és áldozati edényeket-ételeket helyeztek. Ez az egyetlen fal Machu Picchuban mely a tektonikus földmozgások következtében egyik sarkán meglazult – és így megbámulhatjuk a kövek összecsiszolásának tökéletességét “belülröl” is. A templom mögötti sekrestye vakablakai akusztikai csodát müvelnek midön a beléjük suttogást vagy dúdolást hihetetlenül felerösítik és mint óriás hangfalak, “közvetítik” a templom piacán allók felé is. A bejarati “kapufélfákat” a híres 32 szögletü kövek képezik.
Alább ereszkedve az egyetlen hajlitott, félkörfalú toronyépület a városban a Napisten/Vizisten temploma, a legfinomabb architekturális kivitelezésü csillagvizsgáló, melynek mindössze két ablaka “csilagászat-strategiailag” épült. Mindkettö a megfelelö napfordulók idején a felkelö nap sugarait engedi be a templomba – a vetés idejét a nyari napforduló alkalmával határozták meg. A templom talapzata gigantikus élö szikla, mely egyben az alatta levö teplom mennyezete. Olyan mint egy “altemplom”, és Királysír a neve mivel inka nemesek földi maradványait találták itt. De egy hihetöbb feltetelezés szerint eredeti funkciója nem temetkezéssel függött össze hanem kiválasztott nemes leányokat itt tartottak és talán itt is áldoztak fel a Földanyának epített oltáron. Kétségkívül kultikus hely volt, mivel finoman faragott lépcsös oltárszerü fehér bazalttömbjén és a falakba faragott mélyedésekben áldozati adományok, bálványok állhattak. A ferde mennyezeti szikla alatt egy tömbböl faragott templom közepét uraló asztalszeru magaslat alig enged kételkednünk abban hogy ez volt a Pachamama kultusz emberáldozati oltára is. Ezt a barlangszerü szentélyt a Földanya méhének is tekintik amelyböl – egy másik legendaváltozat szerint – az elsö inka megszületett, miután a Pachamama méhét a Viz-isten termekenyitette.
Mint a Anyaföld tisztelete, a Pachamama kultusz ma is igen elterjedt Peruban, s bárcsak mindenütt a világon ez lenne a helyzet. Machu Picchu-ban a víz, bösége ellenére, óriási érték volt és ma is az. Sokan úgy vélik, a várost talán azért hagyták el lakói olyan megmagyaázhatatlan hirtelenséggel mert az ellenség elvágta volna a vízforrásokat. A város közepén ugyan van egy széles udvarnak beillö várárok, de ez csupán az esövíz lefolyására való. A város rituális fürdöjének vize hegyi forrásból táplálkozik és tizenhat, egyás fölött, lépcsösen elhelyezkedö medencéböl vízesesszerüen zuhog alá. Egyetlen medence vizét kivéve, mely a lakosság konyhai szükségleteit elégítette ki, a többi szigorúan rituális fürdö céljait szolgálta.
Legenda, történelem, társadalom.
Amidön az ember különbözö ethnikumú peruival beszélget, döbben rá, hogy nem minden inka ami perui – érzelmileg és identitástudatilag igen eltérö és sokszor ellenséges viszonyulást tapasztaltunk a különbözö ethnikumok tagjai között. Mindig is így volt ez. Az ösibb népcsoportokat leigázó és birodalomba tömörítö inkák iránti rajongás Peruban egyáltalan nem egyetemes. Persze mi, odalátogatók, magunkkal visszük ezt a pozitív elöítéletet. Ott azonban néha az volt az érzésem, hogy azok a kisebbségi, ösi kultúrájú népcsoport tagjai úgy érzik magukat mint mi erdélyi magyarok Romániában – különösen mikor a minket látogató idegenek “románoknak” neveznek. Ök a saját négyezeréves kultúrájukra büszkébbek mint az inka örökségre. És mind öntudatosan mégis természetesen viselik a nagyon eltérö ösi népviseleteiket. A quechua asszonyok például szigorúan pörgekalapot viselnek, hosszú, két copfba font hajuk derekukig ér, szines szoknyajuk és kabátkájuk gazdagon diszített-hímzett. A világ minden színe egyszerre van rajtuk. Ezzel szemben az Aymara asszonyok nagy fekete hárászkendöbe burkolóznak még melegben is, amely élénk piros vagy zöld szoknyájukat is betakarja. Azonban bizonyos falvak ünnepi viselete piros és fekete, mint az erdélyieké. És micsoda kéziszötteseik vannak! Oly aprólékosak és müvésziek a minták, amihez hasonlót eddig sose láttam. A hegyekben, kicsi falvakban, ahova út se vezet, a quechua asszonyok naphosszat szövik ezeket a csodákat. Szerencsére egy európai alapítvány megszervezte az eladásukat – úgy, hogy a profit az asszonyoké. Igy most mi is piros-fekete szöttessel díszíthetjük otthonunkat, s bárki aki nem erdélyi, s nem veszi észre, hogy a pávák mellett kondorok, pumák és kígyók stilizált alakjai hemzsegnek, azt hihetné, hogy nálunk szötték. Bárcsak…
A quechua és aymara népcsoport nyelve nem is hasonlít egymáshoz, s féltékenyen örzi mindenik a magáét. Történelmi ellenségességük pedig tiltja, hogy keresztbe házasodjanak! Idegenvezetönk pironkodva vallotta be, hogy ö quechua de a felesege Aymara – vilagcsoda, hogy mégis jól kijönnek egymással. De a környezetük megszólja öket.
Az ösi perui civilizáció utolsó korszakában egy dinasztia tizenhárom fejedelme urakodott, akiket Inkáknak hívtak – kezdve a mítikus Manco Capactól el Atahualpa-ig akit a spanyolok 1533-ban orvul meggyilkoltak.
Az úgynevezett történelmi inka periódus és a birodalom terjeszkedése 1438-ban kezdödött, a kilencedik Inka, Pachacutec uralkodasa idején, aki az Inka dinasztiát megalapította. Ezzel az un. “legenda-szakasz” a “történelmi szakasznak” adta át a helyét. Az inkák nem új nép – noha a birodalmi mitológiája ezt érzekelteti – hanem a 4000 éves perui illetve Andok-hegységi civilizációt képviselö egyik törzs, mely Cuzcoból gyorsan terjeszkedni kezdett, és nemcsak az Andok hegység területeit de az óceánparti részeket is meghódította, túl a mai Peru határain. Ezek a megelözö kultúrák – a Paracas-Nazca és Moche – szötteseik, kerámia edényeik és épületeikböl ítélve már 1500 évvel ezelött kifinomult civilizáció voltak. A Titikaka tó Tiahuanaco kultúrája hatalmas méretü, egytömbböl faragott köszobraival ámította el a világot és párszáz év alatt ez az ún. Wari kultúra Peru egész déli részére szétterjedt. Mígnem a különbözö kultúrák rivalizálásából és a törzsek harci összecsapásaiból az inkák kerültek ki gyöztesen és központilag kormányzott államban egyesítették a birodalom népét. És közös kultúrális örökségüket a legmagasabb szinten vitték tovább és fejlesztették.
1438 és 1471 között, Pachacutec Inka uralkodása idején kezdödtek a nagyszabású építkezések, a ránk maradt monumentális várak és városok. Utóda, az ugyancsak híres Tupac Inca Yupanqui 1493-ig tovább folytatta a birodalomépítést. Cuzco, a birodalmi föváros a leghíresebb inka templommal büszkélkedhetett mely részben ma is áll, Koricancha néven, benne található a Nap templom, a Hold templom, a Csillagok temploma és a Szivárvány temploma. Ezek nemcsak elképesztöen finoman cizellált óriáskövekböl épültek, de a Nap templom vastag aranylemezekkel, a Holdé pedig ezüst lemezekkel volt bevonva. A számtalan vakablakban ékes aranyszobrok, bálványok díszelegtek valamikor, színaranyból mintázták a kondor, puma, kigyó, a láma alakját, kukoricacsöveket, kokalevelet, söt még burgonyát is. A félköríves hat méter magas falakat mely a templomot annakidején körülvette, szintén aranylemezek fedték és az udvar közepén egy pazar hatszögü díszkút állott – amit egyetlen köböl faragtak ki és teljesen arannyal borították. Itt volt az inkák híres, hatalmas arany Napkorongja mely, midön visszaverte a felkelö Nap fényét, az egész várost bearanyozta ez a fény. Sajnos örökre nyoma veszett.
Francisco Pizzaro alig 200 katonából álló seregével 1532-ben érkezett Cuzcoba és 1533-ig ostromolva azt, sikerült bevennie. A föváros rengeteg arany és ezüst kincsét, az ötvösmüvészet remekbeillö, míves aranyékszereit, drága kelyheket és szertartási edényeket barbár módra beolvasztották, hogy mint aranytömböket vihessek magukkal zsákmányul. Alig véletlenül maradt mutatónak az ékszerekböl. Az inka nemesek annyi aranyékszert viseltek, hogy ragyogás fogta körül amikor megjelentek a nép elött. Csuklójukon arasznyi széles karperec, mellükön rangjukat hirdetö fémtükör szerü aranycsüngök, fülükben hatalmas aranykorong függött melyet az egyre táguló fülcimpa fogott keretbe – vállukat verdesték ezek a fülbevalók. Fejükön arany fejdisz és az Inka vörös homlokdísze, a királyi méltóság jele volt. A nök ékszerei szinte elképzelhetetlenül gazdagok voltak. De ma csak leírásból tudunk róluk. Spanyol kézen minden beolvadt a rablott zsákmányba.
A spanyolok az arany begyüjtésén kívül azonnal nekiestek minden inka templomnak s amennyire képesek voltak, ágyuikkal megrongálták, részben lerombolták. A Cuzco-i Naptemplom, a Koricancha-nak megkegyelmeztek és csupán egy dominikánus kolostort építettek föléje. A kolostor templomot az 1650-es földrengés romba döntötte, majd az újraépítettet is, az 1950-es földrengés. Az inka templom alatta sértetlenül túlélte mindkét földrengést. Végtelen irónia, hogy Cuzco leghíresebb inka fala, mely soha meg se repedt s melynek csodájára jár az egész világ, a katolikus érseki palotát viseli hátán. És félutcával tovább, a díszes cuzcoi fötéren, a volt inka palota helyére nem egy, de két, egymással rivalizáló katedrálist építettek – Délamerika legkáprázatosabb templomai egyébként, kincsektöl fuldokló barokk belsövel.
Cuzcot ugyan térdre kényszerítették a spanyolok, de a fölötte lévö Sacsayhuaman inka erödöt hiába ostromolták. Olyan zseniális zikk-zakkos falai vannak melyet az ellenség nem tudott megközelíteni se. Ezt az erödöt 20.000 kényszermunkás 50 éven keresztül építette, olyan óriás kövekböl amelyek egyike 361 tonnát nyom és a 8,5 méter átméröjü. Három évig tartott a spanyol ostrom míg végül sikerült bevenniük a várat és részben le is rombolták. Azután pedig innen hordtak a kifaragott köveket a cuzcoi katedrálisok építéséhez. Az inkák Szent Völgye tele van ilyen erödítménnyel: Pisac, Pucapucara, Tambomachay, a rituális fürdöhely. Valamennyi funkciójában hasonló, amennyiben mindeniken van Nap templom és csillagászati observatorium. Valamennyi védöeröd szerepét is betöltötte, hiszen támadások idején a hegyre épített városokból messze el lehetett látni. Emellett mind mezögazdasági központok is voltak, hiszen a magas várhegyek oldalait végig teraszosan kiépítették és megmüvelték.
A spanyolokkal szembeni ellenállásban és végül elölük való menekülésében Manco Inka egyre mélyebben a Vilcabamba vidékre huzódott vissza amelyet a hatalmas Ollantaytambo-i erödítménytemplom védett. Ez egy óriási, teraszosan kiképzett piramis alakú hegy tetején áll ma is melynél hatalmasabbat az ember alig tud elképzelni – amíg Machu Picchu-t meg nem látja. Azonban ami az Ollantaytambo-i vár esetében olyan rendkivüli az az, hogy az összes kolosszális követ 6 km távolságból hordták fel a hegy tetejére – rabszolgák tízezrei, kötelekkel vonszolva, csúsztatva. (Machu Picchu-n a követ helyben termelték ki!)
A vár alatti falu tegyedülállóan megörizte az inka települési sajátosságokat, a szük, kövezett utcákat a párhuzamosan futó, frissvizü csatornával – egyenesen a hegyri forras vize folyik bele és az asszonyok abban mosnak. Két oldalt várfalakra épültek a házak az egyetlen bejáratú udvarukkal. Az utcák szigorúan derékszögben nyílnak egymásból és a várszerü zártság miatt tökéletesen el lehet bennük veszni – vagy bujócskát játszani.
1532-33-ban a Manco Inkát üldözö spanyol harcosok vészesen nyomultak elöre a Szent Völgy legféltettebb és legeldugottabb védöbástyája, Machu Picchu felé. És bár soha nem értek el odáig, Machu Picchuba be nem tették a lábukat, mégis a város egész lakossága ebben az idöben hirtelen, titokzatos okokból és nyilvánvaló sietségben elhagyta a várost – de elötte a szent titkokat amint csak lehetett megsemmisíteni igyekeztek. Lehet, hogy hirtelen járvány ütötte fel a fejét Machu Picchu-ban? – hiszen a spanyolok hozták be a himlöt mely Délamerika lakosságát megtizedelte. Lehet az is, hogy a spanyolokkal csatázó Manco Inka, aki végig vágtatva a völgy falvain, annak lakosságából kétségbeesve toborozta újra hadsereget, magával vitte volna Machu Picchu népet is? Leírások szerint Machu Picchu környékén legalább 1500 indián élt, akiket az Inca vezér felszippantott hadseregébe.
Az is lehet, hogy az inkák féltek a spanyolok brutális ostromától és attól, hogy Machu Picchu-t megszentségtelenítik. Joggal félhettek, hiszen miután a spanyolok Manco Inkat elfogni nem tudták, családját és testvér-feleségét, a gyönyörünek mondott Oqllo asszonyt, azonban foglyul ejtették és Cuzcoba hurcolták. Oqllo asszony, hogy becsületeet mentse, testét emberi ürülékkel mázolta be. Meg is bosszulták a spanyolok. A végzetes történetnek két változata ismeretes. Egyik szerint a spanyol katonák még a Szent Völgyben elfogták, meztelenre vetköztetve megostorozták, majd megöltek, holttestét pedig egy tutajhoz erösítve a hegy tetejéröl a sebes hegyi folyóba vetették. Ott találtak halott urnöjükre Manco Inka katonái. Más források szerint Cuzcoban oszlophoz kötötték az asszonyt és addig nyilazták a testét amig ki nem lehelte lelkét. A krónika bámulva jegyzi meg, hogy a bátor indián asszony egyetlen zokszó nélkül türte mártiriumát. Miutan hosszas üldözés után sem sikerült az inka vezért elfogniuk, csellel törtek az életére, orgyilkos végzett vele. De népe megbosszulta ura halálát, valamennyi menekülö spanyol katonát lefejeztek és fejüket hosszu idöre pellengérre tüzték a Vilcabamba völgyében. A soron következö Inkák végnélküli harcot vívtak a spanyolokkal akik egyszer aztán elhagyták Vilcabamba vidékét és Lima területére összpontosították hódító hadjárataikat.
A dicsöségben uralkodó, a majd száz éves inka birodalom utolsó fejedelme, Atahualpa a spanyolok cselszövésének lett áldozata; miközben tárgyalásra indult velük, a spanyol vezér útközben meggyilkolttatta. Midön ravatalon feküdt, körülötte több asszonya öngyilkosságot követett el, hogy halálában is társa maradhasson – saját hajánál fogva akasztotta fel magát az egyik nö. Ezt az inka szokás egyébként “nekropompa” néven ismeretes. Hogy mennyire volt önkéntes az özvegyen maradt feleségek öngyilkossága, az persze meghaladja a spekuláció határait. De hogy társadalmi elvárás volt mögötte, azt a hindu satti gyakorlat sejtteti, amely szerint hogy a fiatal özvegynek kötelezöen és “saját akaratából” – de óriási társadalmi kényszerre – férje halotti máglyájára kellett magát rávetnie, hogy igy vele együtt, elevenen ö is elégjen.
A misztikus és elérhetetlen helyen fekvö Machu Picchu hirtelen kiürítésének oka örök titok marad. Talán egyetlen vigasza lehet az embernek, hogy a spanyolok vegül soha el nem foglaltak ezt az inka szent helyet. Százesztendös virágzását ötszázéves magány követte. Igy nemesedett, magasztosodott a béke, a szentség és szépség evilági s mégis égi birodalmává.
Minden idezarándokoló felteszi a majdnem költöi kérdést: hogyan voltak képesek az inkák ilyen nagyszabasú építkezési tervet keresztülvinni? Nos erös központi feudális állam és kötelezö közmunka – mondhatnánk kényszermunka – által, amit mita rendszernek hívtak és természetbeni adózást jelentett, s melyben mindenkire sor került. A mita státusza rabszolgáéhoz hasonlított. Egész vidék lakosságát egyszerre rendelhette az uralkodó egy-egy nagyszabású építkezéshez. Rendkívüli szervezöképességgel tartottak mindenkit számon és a kötelezö közmunkát életkor szerinti csoportokban osztották ki. Mivel ez a társadalom a munkát tartotta az erények legfontosabbikának, nem kellett lázadozástól tartani. Ezért cserébe a nép rendkivüli társadalmi biztonságban élt. Volt egy virtuális rabszolga társadalmi réteg is, a yanaconak, akik státuszukba beleszülettek.
Amikor a spanyolok 1532-ben odaérkeztek, az inka birodalom négy tartományra tagozódott és 4000 km hosszan terült el észak-dél irányban. 23.000 km jó minöségü úthálózat kötött össze valamennyi települést Cuzcoval, a fövárossal. A legföbb utakat a hadsereg használta hódító hadjáratok alkalmával. Ezek az utak 6 m szélesek, jól kikövezett és vízlevezetö árokrendszere igen szofisztikált. Máig teljesen ép állapotban maradt. Ennél is híresebbek azonban a zarándokutak melyek minden irányból, sugarasan Machu Picchu felé vezetnek. Valamikor az inka hirnökök szarukürtjükön adták tudomásul érkezesüket és a magukkal hozott “üzenet” hordozója csomózott kötél volt – a szóban rábízottak mellett.
Az inkák eredettörténete eleve áthághatatlan társadalmi válaszfalat emelt az uralkodók és nemesek, a kiválasztott nök, valamint a közönséges nép közé. (E három kategória három különbözö aranytojasból született.) Igy a státuszváltás lehetetlen volt. Formális nevelésben is csak a nemesek fiai részesülhettek. A nemesség többnejü volt, s az inka uralkodó elsö felesége, a számos ágyas mellett, mindig nötestvére volt. A nép körében szigorú monogámiát követeltek meg, és szigoruan tilos volt a testvérek összeházasodása. A házasságtörést az állam legtöbbször halállal büntette.
A pénz az inkák számára ismeretlen volt, a nemesfémek kizárólag az uralkodó osztály tulajdonaban voltak és kizárólag kultikus célra és sztátusz-szimbólumként használták. A finom, hímesen szött kelmék értéke az arannyal ért fel. De a nö maga is ajándékként volt adható diplomáciai körökben. Az öröklés fogalma is ismeretlen volt. Ez az uralkodóra is vonatkozott akinek megválasztása után magának kellett palotát építenie és javakat szereznie mert elödje múmiaként megörizte hatalmát és javait. Különben háromezer éves szokásként maradt fenn az a gyakorlat, hogy jelentös társdalmi pozicióval rendlkezö nemeseket feleségeikkel és legközelebbi szolgáikkal, sokszor kutyáikkal vagy más állataikkal együtt temették el – termeszetesen rengeteg arany és ékes edényekkel körülvéve – amit mind kiraboltak.
A népet egy másik fajta adózás is súlytotta, éspedig minden család a termény kétharmadát köteles volt az államnak átengednie, mely a nemesek és papok szüksegleteire szolgált, de egy részét az epítömérnökök, müvészek, mesteremberek és adminisztrátorok kapták. A fennmaradó beszolgáltatott javakat állami raktárakban gyüjtötték be, tartalékul a sovány esztendökre. Kukorica mellett szárított burgonyát és szárított húst is elraktároztak. Szárazság idején aztán az állam ezekböl a tartalékokból mindenkiröl gondoskodott.
Mivel a szük vagy bö esztendök végsösoron az istenektöl függtek, föleg pedig a Viz istenétöl, e démonikusnak ábrázolt szörny kiengesztelö áldozatokkal való megszelidítése is az állam dolga volt. Hitük szerint a havasok csucsán, az Apus-on lakozott a Vízisten, így mind a mai napig ezek a csúcsok imádat tárgyai. Szinte minden hónapra esett egy-egy nagy fesztivál, amikor a nép vigadhatott és agyonhajszoltságát kipihenhette.
Az inkáknak nem volt irásos kultúrája és nem ismerték a számokat se, igy bonyolult könyvelésüket csomózott gyapjúszálakon, un. khipu-n tartották számon. Mind a csomók közti távolságnak mind a csomózás technikájának információs jelentösége volt. Eddig azonban senkinek sem sikerult megfejtenie ezt a bonyolult jelrendszert.
Van még egyéb inka talámány is mely fejlett tudományosságával ámulatba ejti a ma emberét. A Morey-beli mezögazdasági “laboratórium” egyike azoknak. Festöi vidéken és apró falvakon, tanyákon keresztül visz az út Moreybe, egyre fennebb a hegyek közé. Ez is mint a “titokzatos és enigmatikus Nazca rajzok”, melyeknek eredetét mind a mai napig titok fedi és csak repülögépröl lehet egyben látni azokat, Morey is sokáig ilyen megfejthetetlen titok volt. Egy katlanszerü völgybe pillantva, elöször azt hiszi az ember, hogy modern tájkertészet játékos müvészkedése az az oriási ovális amfiteátrum, melyröl mihelyst alászállunk a völgybe, kiderül, hogy szabályos, concentrikus lépcsös teraszokból áll. A zöldellö teraszok múveszien gyönyörüek akarmilyen szögböl nézi az ember. Az inkáktol már megszokott, gondosan kiépített mezögazdasági teraszok falai kb. három méter magasak – csak itt müvészien megtervezett és szabályos mintát alkotnak, és az esztétikumon túl, kicsit más, meglepö funkciót töltenek be. Mivel ez a mély, katlanszerü aréna nemcsak akusztikailag csodahely, de klimáját illetöen is az. Ugyanis minden terasz saját mikroklímával rendelkezik! Az inkák ezt a völgyet szabályos mezögazdasági laboratoriumként használták, kikisérletezve, hogy milyen klíma az optimális a különbözö növények termesztésében. Még két ilyen amfiteátrum van a szomszédos völgyekben. A legnagyobbat és legmüvészibb kivitelezésüt ma már csak fü növi be, ahova ámulva ereszkednek alá a turisták. Egyik katlan azonban megmaradt növény-múzeumnak, teraszonként más növényfajtával.
Morey közelében egy másfajta laboratórium lepett meg, mely mai napig müködik: Salinas “sóüzeme” is müvészi hatást kiváltó mély völgykatlanban van, mely távolról óriási barna-tónusú festménynek imponál, mintha Van Gogh testette volna rövid ecsetvonásaival. Közelebbröl azonban kiderül, hogy ezek az “ecsetvonások” szintén egyfajta teraszok, de mindössze félméter körüli átméröjü tálszerü rekeszek melyeket úgy lehet elképzelni mint valami oriás méhek vagy darazsak lépeit melyek követik és teljesen befedik a hirtelen lejtö domboldalat – no és persze méz helyett só van bennük. Ez az inkák óta müködik, mégpedig úgy, hogy a völgy fölött erösen sós höforrás vize a völgybe alácsorog, a vizet pedig a sejtszerü edények felfogják. E teraszocskák felületéröl a meleg viz hamar elpárolog és a só kikristályosodva visszamarad. Az állatok számára nyalnivaló, jókora sókristály darabok a végsö termék.
Cuzcotól a Titikaka tóig
Hiába Cuzco az inka birodalom fövárosa és Machu Picchu az “égi” város, a legnagyobbnak és legszentebbnek tartott inka templom mégis Raqchi-ban van, Cuzco és Puno, vagyis a Titikaka tó között félúton, az Andok hegységben. Ezt a várost fénykorában ezer meg ezer zarándok kereste fel, hisz templomát maga a Teremtés istene, Viracocha tiszteletére építették, s mely nemcsak a legnagyobb a maga nemében, de a birodalom rituális központjának számított. A szent várost hatalmas falak veszik körül melyeket annakidején aranylemezek borítottak. A templom epítészetileg is egyedülálló, mind nagyságát mind stílusát tekintve. Az épület 92 m hosszú és 25 m széles, magassága 12 m. Az egész inka birodalomban csak itt találhatók henger alaké tartóoszlopok melyek a templomot négy hajóra tagolják. A födém szerkezet hatalmas lehetett. A tartófalak tipikus inka köépítmények amelyek azonban két méter fölött agyagszerkezetben folytatódnak és melyeket annakidején pazar freskók borítottak. Még mindig látható a vörös festékkel mintázott, kereszt alakú motivum, az inka hármasság szimbóluma – a kondor, a puma és a kigyó.
A szent város föutcája úgy helyezkedik el, hogy a téli napfordulókor a Nap pontosan végigvilágít rajta. Két oldalán lakóházak szabályos csoportjai úgy épültek, hogy egy-egy udvarra hat ház nyílik, s ahol annakidején asszonyok szötték naphosszat a hímes kelméket. Itt is megtalálhatók a rituális fürdök ahonnan jöl látható a híres Kimsach’ata vulkán mely az inkák idején még aktív volt. Sok turista emléktárgyat készítenek ma ebböl a vöröses vulkanikus közetböl.
A város jelentöségét az is elárulja, hogy itt van a legtöbb gabonaraktár – 160 qolca-nak nevezett kör alakú épület (amit mi kasnak neveznénk). Szorosan egymás mellé épültek, apró szellözö ablakokkal és szük bejárattal, szalmatetövel fedve. Az inkák mindig telve tartották a kasokat kukoricával, száritott krumplival és sörfözéshez is használatos quinua-nak nevezett tipikus perui gabonával. Úgy tünik, ez volt az egész birodalom központi élelmiszer raktára. És az italoké is, ugyanis a legnagyobb cserépedényeket is itt találták melyben a hires sört, a chicha-t [csicsa]erjesztették. Föleg kukoricából vagy quinuaból készült a sör úgy, hogy az emberek elöször összerágták a nyersanyagot majd kiköpték, és ez volt a cefre. A nyál erjesztö hatása elengedhetetlen kelléke volt ennek a rendkívül közkedvelt sörnek – melyböl az inkák óriási mennyiséget meg tudtak inni. A pálinkat is itták, de az övék szölöpárlat volt.
A spanyolok ezt a várost is félig lerombolták, és egy csinos templomot építettek melléje, egy érdekes kalákában. Mindkét tornyát és a szentélyt más-más helybéli építtette, és nevüket gondosan meg is örizte a hálás utókor – “A bal torony az Alfredoé, a job a Juané…” Ez a fajta összefogás, közösségi szellem, a viszonzás tisztessége és a kölcsönösség elve az inka társadalom alapvetö jellegzetessége volt – akárcsak a mi székely népünknek.
“Háziszöttes” szigetek
Ha a Holt tenger “tenger”, akkor a Titikaka tó egyenesen óceán a maga 195 km-es hosszával és átlagos 60 km-nyi szélességével. De amitöl földrajzilag is oly híres, az tengerszint fölötti magassága. Itt a “tengerszint” 3,827 méter! Mintha folyton az Alpok csúcsai között jártunk volna – és az ember légszomja sem csekély. Ez a melykek, rendkivul mely tó a világ legmagasabban fekvö hajózható tava – termeszetesen tengerjáró hajóval! Ez a legnagyobb tó a világon 2000 méter fölött.
Hajnalban érkeztünk amikor a napfelkelte pillanatában a felhök szivárványszint öltenek a tó fölött, este pedig a tóba lebukó Nap sugarai gyönyörüen szinesek, rózsaszín, kék, fehér, melyek az egész eget befestik, és minden este ugyanúgy. Mintha a természet is jelezné: szent ez a tó. Bizony, hiszen ez az inka eredetmítosz forrása – a Nap sziget és a Hold sziget az egész inka kozmológia és az Andok vidéki civilizáció bölcsöje. Wiracocha, a teremtö istenség, itt hívta életre a világosságot, midön a Napot, a Holdat és a csillagokat felparancsolta a Titikaka tó mélyéböl, hogy helyüket az égen elfoglalják s a sötétséget eloszlassák. Idövel a Nap és Hold gyeremekeket nemzettek akik szintén a tó mélyéböl születtek. A teremtöjük aztán a világ négy égtája felé küldte szét öket, Manco Capac-ot és testvér-feleségét Cuzcoba küldte. A legenda erös gyökeret vert az inkák tudatában, miszerint az elsö inka magának a Napnak a fia.
A legelsö turista csoporthoz csatlakozva, kihajóztunk álmunk Titikaka-jára egy egésznapos kalandra. Ekkorra már annyira kikupálódtam a perui kultúrában, hogy értékelni tudtam: idegenvezetönk quechua nyelvet beszelö indián volt, viszont minket a “rivális” nép, az Aymara kultúra felfedezésére vitt. Már csak emiatt az ethnikai sarkitás miatt is izgalmasnak igérkezett az út.
Mindössze 5 km-nyi hajózás után egy igazi világcsoda közepében találtuk magunkat: az úszó Uros szigetek tényleg minden fantáziát felülmúltak. A rajta lakó emberek “építették” ezeket az úszó szigeteket. Gullivert se érhette nagyobb meglepetés mint minket amint káprázatosan színes ruhába öltözött asszonyok csoportja integetve kapta el a hajócskánk kötelét és segített minket “partra”. Nem tudom melyik tünt ingatagabb talajnak, a bárka-e vagy a sziget. Mintha a Szejke fürdöi ingó, cuppogó talajra nádkévéket terítettek volna, a szivacsos “talajba” a lábunk folyton belesüppedt. Bukdácsolva ugyan, de házigazdáink únszolására boldogan jártuk körbe ezt a játékbirodalmat. Akkoracska falu volt ez mint egy erdélyi vártemplom területe, de minden volt benne: díszkapu, kilátótorony, körben mézeskalácsnak kinézö kunyhócskák, legtöbbje óriási cukorsüvegre emlékeztetett. Volt ott cseréptüzhely cserépedényekkel, pisztrángos tavacska, söt még egy ici-pici templom és iskola is, ugyan a szomszéd szigeten, de mindössze egy köhajításnyira. Ugyanis a mi szigetünk csak egy sejtje volt az óriási lagunát körbefogó úszó településnek. A szigetek bejáratánál mindenütt totora nádból font csónakok, mellyel a lakosok a “fötéren” átcsónakázva, távolabbi szomszédaikhoz látogattak. Söt, a lagunán egy baldachinos, elegáns “hajó” sétáltatta a turistákat. Bár mesebeli mézeskalácsból fontnak imponált a falu, minden totorából volt fonva itt, ahol a nádvilág uralja a tó sekély partvidékét. Amolyan öskori miniatür Velencének tünt. Minden pici volt ezen a tenyérnyi szigeten, a vendégszeretet kivéve, amit jól begyakorolt gesztusakkal, böven adagoltak az elkáprázott turistáknak. Belegondoltam, utánunk még hány csoport tolakodott ide csak aznap! A nádak rengetegében sok apró szigeten az emberek elzárkóznak a turizmustól. Hirtelen zavarba is estünk, hogy vajon turista szinház csabdájába kerültünk, vagy valóság ez az abszurdítás: ezek a “háziszöttes” szigetek? Percek múlva az élet a faluban normalizálódott, s az ott élö, mindössze nyolc család sok szép gyermeke vidáman hancúrozott a náddal borított udvaron. És a közösség szóvivöje Aymara nyelven bemutatta, hogyan is “szövik” a szigetüket. A quechua idegenvezetönk pedig értette és fordította az “ellenség” nyelvet, amit nagyon tiszteltem benne.
Az Aymara nyelvü és kultúrájú öslakosság évszázadokig ellenállt a más ethnikumuakkal való keveredésnek, s a fajtisztaságra igen büszkék a szigetlakók. És pont emiatt választották ezt a furcsa életteret még évszázadokkal ezelött, midön a szárazföldröl a tó sekélyes nádvilágába menekültek az aggresszív colla és inka népek elöl – akik nyilván a ritka kultúrák népcsoportjait be akarták olvasztani a birodalomba. A radikális “protestantizmus” ritka példányai az Uros szigetlakók.
Új exisztenciát teremtettek maguknak itt, kizárólag halászatból élnek meg – csak mostanában adódik hozzá a tetemes turista jövedelem. Mert aki ide beteszi a lábát és élvezi a bennszülöttek vendégszeretetét mint ritka kiváltságot, az elkerülhetetlenül vásárol az asszonyok kézimunkáiból, cserépedényeikböl, amulettjeikböl – amik különben a maguk primitívségében bájosak, néha gyönyörüek. Ide nem gyürüzött még be a kínai áru mint Korondra.
Minket egy ifjú pár ragadott karon és hívott be nádból épitett házukba. Olyan büszkeség tükrözödött az arcukon: ök épitettek sajat kezükkel! Két szoba – és egy újszülött, akit ott a pici szigeten, ebben a házban hozott világra fiatal édesanyja a többi asszony bábáskodása mellett. Kérdeztem, hol van a baba? Az asszonyka nevetve a hátára erösített színes hárászkendöre mutatott melyben a peruiak kisgyermekeiket hordozzák. Megtapogattam, s tényleg benne volt, aludt a buba a jó melegben. Aztán az anyuka elénkbe tett egy angyali, általa hímzett falvédöt, melyre nagy fantáziával önmagukat és mesebeli környezetüket hímezte, a legapróbb részletekig – és melyröl nem hiányzottak a vallási elemek se, a kondor, a puma és a kígyó. Nos, ezen a kézimunkán tényleg kikukucskált a hátikendöböl a piros fonallal hímzett Kristóf nevü bubája. Ez a falvedö, amit azonnal megvettünk – és nem lealkudott áron – örökre összeköt immár egy fiatal családdal akinek Kristófkájáról aligha tudjuk meg valaha is, milyen legénykévé cseperedett. De ha visszatérhetnénk, Kristófkát bizonyára ott találnánk az Uros szigeteken. Mert alig akad valaki aki elhagyná ezt az életteret és a meghitt közösséget. Csak mostanában divat, hogy egy-egy fiatal iskolába menjen a városba. A világ nagy és a turisták ki nem fogynak: míg a világ világ, az Urosiak himezhetik alpaka gyapjú vászonra szines alpaka fonallal élettörténetüket. No meg szigeteiket a szükséglet szerint állandóan bövíthetik.
Ha tárgyaik a népmüvészet kis remekei, akkor a “szigetfonás” egyenesen népi zsenialitás. Hogyan is készül tehát egy-egy ilyen kézzelfont sziget? És hogyan növelik a bennvalójukat az ügyes rajtalakók? Nos ök maguk mutatták be a titkot.
A Titikaka tó a parttól sok km-re még igen sekély és sürün nö rajta a totora nád, ez a belül üres, tehát konnyü és nagyon tartós nádféle. A nádast keresztül-kasul szelö csatornák mentén – ezen hajóztunk mi is – mindegyre kiszakad egy-egy jókora nádas darab, gyökerestöl, az iszapos talajjal együtt és a viz tetején úszik amig be nem cserkészik a szigetlakók. Ezt a talpalatnyi nádast csónakon hazaviszik és kötéllel egyszerüen hozzáerösitik a már meglévö szigetükhöz és egymásra merölegesen elteritett nádkévékket vastagon beborítják. Minél több a réteg, annál biztosabban áll rajta az ember és a ház. Persze ez folytonosan tartó munka mert a sziget vízben lévö feneke állandóan rothad és újabb rétegekkel kell felülröl potolni, erositeni kell a “talajt”. Erre a borzos alapzatra húzzák fel kis házaikat, ugyancsak ebbol a nádbol – és azzal is fedik be, de évente a tetöt is cserélni kell mert azt az esö rothasztja. A bútort is nádból fonják esztétikus leleményességgel. Sot, a nád habszerü bele ehetö s édes íze még élvezhetö is annak aki meg nem unta még.
Ameddig a szem ellátott, ilyen cifrapalotás szigetecskék láncolódnak körben egymás mellé, középen óriási lagunát képezve. A legmüvészibb alkotásuk mégis a kenu-szerü csónakok melyek két, egymáshoz erösített óriási, középen hasas nádkötegböl áll, elöl-hátul felkunkoritva, tatján díszül nádból font lámafejjel. Egy ilyen csónak akár egy évig is eltart, s aztán újat fonnak, hiszen idejük és nyersanyaguk is van böven. Ilyen csónakon közlekedik mindenki a falusi boltba vagy iskolába, vasárnap templomba, söt, minket is ilyenen hordoztak körbe és a szomszéd szigetekre. Tízenis elfértünk benne, s egy odavaló evezett. Minden hétfön mindenki kötelessége a falugyülésen résztvenni; aznap este hazafelé jövet pont elkaptuk a hihetetlen látványt, a néhányszáz család apraja-nagyja, csónakjaikban ott szorongtak a “néptanács” épülete körül. Ideálisan “kommunista” közöség ez amely demokratikusan hozza döntéseit.
Érdekes kontrasztként, a kézifonású szigetek mellett rostokol a Titikaka tó leghíresebb és legöregebb tengeri gözhajója, a Yavari. Yapura nevü testvérével együtt 1862-ben Angliában, Birminghamban építették, 2766 vas darabból. De hogy került Délamerika tavára? Nos elöször Afrikába szállították, majd onnan Peru deli csücskére. Innen az egész óriási hajót darabonként öszvérháton az Andok hegységen keresztül (4400 m magas hágón!) szállították a Titikaka tó partjára. Itt szerelték össze és 1870 Karácsony napján engedték vízre. Az egész müvelet hat esztendöt vett igénybe. Amikor kifogytak a peruiak a szénböl, a gözhajó motorját szarított láma ganéval müködtették. Mikor kiöregedett, szrazra vonszolták, ott haldoklott mígnem egy angol hölgy – Fülöp herceg támogatását is megnyerve – pénzt nem gyüjtött a rendkívüli múltú hajó felujítására. Igy ma múzeum.
Urostól jó három órányi hajóútra van Titikaka másik híres szigete, a Tequile sziget mely egy európait feltétlenül az olasz Capri szigetére emlékeztet. 528 lépcsö visz fel a sziget központjába, s némely lépcsöfok majdnem a derekamig ért fel. De a kilátás onnan fentröl minden magassági fejfájást megért – és a pisztráng ebéd se volt megvetendö. A falu éli a maga életet, nem nagyon zavartatják magukat a turistáktól. A szolgálatos horgolóbrigád mindig kéznél van a festöi táj elöterében. És mind férfi. De olyan mesterien és gyorsan horgolnak, kötnek és szönek, hogy UNESCO-elismerést vívott ki a kézmüiparuk. Ezenkívül a családok felváltva önkénteskedve, kalákában müködtetnek mindent a szigeten – a kézmuipari szövetkezettöl a turisták ellátásáig még ki tudja mimindent.
E sziget különleges hagyománya kicsit a torockóiakéhoz hasonlít amennyiben népviseletük elárulja társadalmi státuszukat. Minden férfi olyan fejrevalót visel mely a Mikulás sapkához hasonlít, és persze ök maguk horgolják igen müvészi motivumokkal és élénk szinekbol. A sapka a férfiak társadalmi státuszának a hirdetöje. A nötlen férfiak sapkája például csak félig piros-mintás, a hegye fehér gyapjú. Amint a férfi megnösül, egészen piros sapkára vált. Ezenkívül az, ahogyan viselik – hegyesen vagy oldalra, esetleg hátra megtörve – az is sokat elárul személyes életökröl, söt vagyoni helyzetükröl.
A vagyon kérdése meglehetösen kényes ügy. A Tequile szigetet ugyanis nem lehet nyújtani. Kb. 2000 quechua él a szigeten – és így ethnikailag is sziget ez a nagy a Titikaka Aymara kultúrájában. És oly szigorúan örzik saját identitásukat, hogy világért nem házasodnának kívülállókkal, még a környezö szigetbeliekkel sem. Viszont a lakosság novekedésével és a Tequilebeliek egymással való összeházasodásaival az öröklött földterület egyre kisebb lesz. Manapság egy ifjú pár “vagyona” alig nagyobb mint otthon a ház mögötti veteményes.
A férfiak egyéb éket is viselnek: derekukon gyönyöruen szövött “csinturájukat” a csángók is megirigyelhetnék. Ennek is szigetbeli sajátossága van. A színes, arasznyi széles öv alatt egy másik, hasonló széles és keresztben fekete-fehér csíkozású öv bújik meg. A fekete csikok a feleségeik hajából szövettek! Ezt amolyan “jeggyürüként” szövik a nök és viselik a férfiak. És a szokás a nökre egy sajátos kötelezettséget ró, tudniilik, hogy ezen a szigeten a nök hosszú, erösszálú, fekete haját idöröl idöre lenyírják. A rövid haj nem perui szokás! Elöször még kislány korukban, aztán valahányszor amint ujból derékon alulira nö. A lány haja egyben kelengyéje is. Talán ezért viselnek itt a nök fejüket és testüket befedö nagy fekete kendöt. Kár, mert alatta ugyancsak gyönyörü horgolt blúzok és színes szoknyák bújnak meg – szép testükröl nem is beszélve.
Húsvét hétföje volt, és semmilyen ösi népi szokáson meg nem lepödtem – hiszen otthon a húsvéti locsolkodás nem kevésbé exotikus és nem is olyan bújtatott a termékenységgel való összefüggése.
A turizmusra hangolódott peruiak festöi képeket csaltak a kamerámba, ugyanis akárhol jártunk, egy-egy család apraja-nagyja a legszínesebb ösi népviseletbe öltözve leste a lefényképeztetés lehetöségét – amelyért a turista egy perui lejt fizetett ajándékba. S mivel Húsvét volt, a kisleányok fehér báránykákat hordoztak a hónuk alatt vagy vállkendöjükben. Akinek nem volt “igazi” báránya, az ujszülött lámát vagy alpakát hordozott, s ha már igen nagyra nött, maga mellett vezette. Elolvadt a szivem a bájos szépségtöl. Kicsi maszatos leánykák margaréta koszorút viseltek a fejükön Húsvét vasárnapján, söt a báránykájuk fejére is fontak egyet. Reggeliben nagy volt a sikerük, de délre a margaréta keservesen elfonnyadt. Ekkor jött el az én idöm kicsit felvidítani öket és üzleti vállalkozásukat pár lejjel megmenteni. Az asszonyok is különleges kalapot viseltek az ünepen, mely mint egy virágkosár, friss rózsacsokorral volt tele. És mindenki a misére sietett. Húsvét szombatján én is otthagytam a lakodalmi mulatságot, hogy a híres Katedrálisban az éjféli misén a többezres tömegben szorongjak. Talán nincs is a világon buzgóbban vallásos nép mint Latinamerikában a Római katolikusok. Nagypéntek este csúcsosodott a Nagyhét sokféle processziója, amikor a gyertyákkal vonuló tömeg az óriási Mária szobrot és a felfeszített Krisztus szobrát a város minden részébe elvitték, s a rájuk szórt virágszirmok a legeldugottab utcákat is piros szönyeggel vonták be.
Torony-piramisok
A húsvéti szimbólum aligha lehetett volna tökéletesebb és peruibb mint az Umayo tó félszigetén fekvö, funeralis vagyis temetkezési tornyairól híres helyen, Sillustani-ban. A halotti kultusz monumentumainak árnyékában új élet pezsgett: mint otthon a temetökertekben, a friss zöld füves lankákon ugyan nem juhok és kecskék legeltek, hanem kecsesen büszke tartású, örökké molyogni látszó láma és alpaka nyájakat tereltek a színes öltözetü pásztorasszonyok és leánykák. Tele volt a rét újszülött báránykáikkal. Bibliai táj volt ez, perui változatban. És mellesleg Peru a finom, selymes alpaka gyapjújáról legalább annyira híres mint a hollandok a tulipánjukról.
A jóval az inkák elött itt elö ösi colla nép – mely folyton a harcias Aymarakkal háborúzott – nemesi rangú halottait ezekbe a chullpa-nak [csulpa] nevezett halotti tornyokba temette, a vilagon egyedülálló módon. Ezek a kb. 4-5 méter átméröjü, szabályos henger alakú köépítmények a Titikaka vidék “piramisai” szerepét töltötték be. A rengeteg torony-kripta között a legmagasabb 12 méteres. Egy-egy ilyenbe egy egész család temetkezett, és a múmiákat értékes tárggyakkal és élelemmel vették körül, hogy a másvilági úton se szenvedjenek szükséget. A tornyoknak egyetlen, keletre nézö nyílásuk van rögtön az építmény alján, de csak akkora melyen egy ember fekve bekúszhat. És a temetés után ezt a nyilást befalazták. Termeszetesen a sírokat már rég kirabolta az utókor, de a múmiák egy része a helyi múzeumban láthato, a tipikus magzati pózban valamennyi. A nyilvánvaló eröszakos halállal, roncsolt koponyával meghalt férfi mellett több “egészséges” nöi múmia volt, akiket feltehetöen mind egyszerre temettek el.
Ezek a toronyépítmények egyszerünek látszanak, mégse tudta a modern epitéstechnika leutánozni. Pedig van közöttük csak félig befejezett temetkezési torony is, a rámpát és a már kifaragott köveket is otthagyták a helyszínen az ösök. A torony külsö fala precizen kifaragott gigászi kövekböl áll melyekböl tökéletes, sima görbületü henger alakú tornyot építettek. A kövek belsö felületét azonban kivájták, hogy valamivel könnyebbek legyenek. A lgnagyobbik torony egyik fele villámcsapás következtében leomlott, igy tisztán láthatjuk az egész belsö szerkezetet. Olyan mintha a henger belsejébe búboskemencét építettek volna a torony félmagasságáig. Ez rusztikus stilusú kövekböl épült boltív és a múmiákat valószínüleg felülröl engedték le, a boltozatot megbontva majd visszaépítve.
Sillustani a 3890 m magas Umayo tó partján a világ legfestöibb temetöje, ahol a nagy tornyok mellett megszámlálhatatlanul sok kisebb is van, rusztikus stílúsú. A legszámosabb síremlék csupán körbe rakott nagy kövekböl áll. De még e legegyszerübb “építménye” is letaghatatlanul e kultúrára vallanak: kelet felé nezö pici kapuja van mindeniknek, keresztbe illesztett szemöldök kövel. Arra gondoltam, ha a Hawaiiak is megjelölnék öseik, királyaik sírjait, ahhelyett, hogy csupán szájhagyomány útján adják tovább a sírok helyének az emlékezetét, mennyivel hatékonyabban védhetnék azokat. Akkor talán az érzéketlen modern kor nem bulldózerezne el kiméletlenül egy egész temetöt – mintha nem is vennék észre az “ivy”-nek nevezett oly jellegzetes csont-göngyölegeket. Az élö leszármazott hiába visít, tiltakozik midön királyi ösapja maradványait a szeme elött a szeméttelepre szállítják. Amerika törvényével takarózik a megszentségtelenítö barbárság. Sillustaniban bezzeg idötállóak még a sírhantok is!
Mit üzennek az inkák?
Sok és mély tanulsággal járt a perui út, mert ösi kultúrája új perspektívát nyitott és kötelezett, hogy újravizsgáljam saját modern értékeinket.
Alig van az inkákhoz hasonló kolosszális építkezés még a világon. A kö szerelmesei és leigázói ök. Mégis oly tisztelettel, mesteri zsenialítással bánnak a durva gránittal, oly finomra csiszolták a 300 tonnás köveket is mintha gyémánt lett volna. Nem alázták meg felaprítással. Nemcsak kötemplomaik de egész kultúrájuk “egytömmböl faragott”. És ezt számomra föleg az teszi nyilvánvalóvá ahogyan a természethez viszonyultak. Az a technika mely köfaragásukat jellemzi, hatalomról tanuskodik. Mi sem lett volna könnyebb mint “leigázni a természetet”, befogni eröit saját hasznukra – úgy ahogy a modern kor fogja fel a hatalmat. Amikor csupán “természeti kincset”, gazdasági alapanyagot, boldogulásunk eszközét látjuk a természetben és nem egészen önzetlenül értelmezzük a Biblia ellentmondásos felhívását a természet birtokba vételéröl és uralásáról.
Az inkák civilizáltsága és kultúrája bizony tanítómesterünkké teszi öket. Akik meghódítottak egy fél kontinenst, a természetet és annak eröit az imádásig tisztelték. Szent volt számukra az Anyaföld, s nem úgy hóditottak új termöföldet ahogy mai barbár világunk teszi, hogy kivágja az öserdöket, hanem úgy, hogy esztétikumra is figyelve, a kopár hegyoldalakat tette paradicsommá keserves munkával – teraszépítéssel. Mert ez a mezögazdaság fenntartható volt, mind a mai napig!
Lehet azzal érvelni, hogy természet-tiszteletük félelemböl és tehát babonából táplálkozott, de hát végeredményben feudális társadalom voltak. És vádolni lehet öket, hogy embert áldoztak a természet oltárán. De kiket is áldoztak fel? A gazdagok, a hatalmasok áldozták fel saját gyermekeiket, az egész népért. Ez is, mint a háborúban harcolás, a fedudális középkorban az uralkodók “privilegiuma” volt. A nép közben müvelte a földet, építette a városokat. És mégis, mennyivel “pragmatikusabb” lett volna ha a hatalmasok a kiszolgáltatott szegények gyermekeit áldozzák fel. Mint ahogyan a mi világunk teszi. Mert manapság a gazdagok, a hatalmasok semmilyen áldozatot nem hoznak, csak növelik vagyonukat, minden áron – a középosztály és a szegények börén. Még az adózást is megkerülik és az egész világ tartalékaira jogot tartanak, kifosztják a szegény országokat, olcsón megvásárolják vagy egyszerüen ellopják ami profitot hoz.
Kik a civilizáltak és kik a barbárok? Az inkák, akik a vizet az aranynál értékesebbnek tartották? Milyen “modern” megsejtés volt, hiszen eltévelyedett világunk a vesztébe rohan midön a drága tiszta vizet nem tudja értékelni és mindent megmérgez ahol “gazdasági fejlödés” megjelenik. Az inkák tudatlanságukban vigyáztak és tisztelték a természet eröit, hogy elkerüljék pusztitó erejét. Nem ismerték de megsejtették és tudomásul vették misztikus erejét. Magatartásukban voltak példamutatók.
Mert a mi modern korunk hiába tud mindent tudományos bizonyitékokkal; kapzsiságunk, arroganciánk hátrányosabb helyzetbe taszít minket: mert íme, a természet nem-tisztelése, “leigázása” pusztulásunkhoz vezet – tudományosan bebizonyitva: a globális felmelegedés a mi globális hubrisunk büntetése. De még magatartásbeli változást, apró áldozatokat se vagyunk hajlandók hozni, inkább megbíráljuk az inkákat.
A spanyol kolonizálók hitték és vallották, hogy az inkákat kiragadják a sötétségböl, megváltást visznek nekik. De bizony nem Jézus példáját követve tették, nem a Hegyibeszéd szellemében, legfennebb ótestamentumi harcosok módjára, tüzzel-vassal. Csak éppen ne Krisztus nevében harácsolták volna össze egy ösi kultúra kincseit – mely számukra kilóban mérhetö arany volt, nem több. És miden missziós szándék bizony csupán ürügy színét ölti eszeveszett kapzsiságukban. Mert ha a példaadás volt Jézus “fegyvere”, akkor a spanyolok vajon milyen istenképet plántáltak az inka birodalom “primitiv” népébe? Bizony-bizony, modern gazdasági rendszerünk ott, akkor, a spanyolokkal kezdödött. Ma pedig a Harvard politikai tudósai és gazdasági szakemberei tökéletesítik és Amerika exportálja az önzés és harácsolás “kultúráját”.
Nincs hozzászólás »
