Debreceni Unitárius Egyházközség

Olvasmány: Ha ugyanis már a mulandó oly dicsőséges volt, akkor a maradandó még sokkal dicsőségesebb lesz. Mivel ezt reméljük, teljes nyíltsággal szólunk, nem úgy, mint Mózes, aki befödte arcát, hogy Izrael fiai ne lássák mulandó dicsőségének a végét. Az ő értelmük eltompult, hiszen mindmáig rajta a fátyol az Ószövetségen, amikor olvassák, s rajta is marad, mert csak Krisztusban tűnik el. Igen, mind a mai napig fátyol borítja szívüket, amikor Mózest olvassák, de ha majd az Úrhoz térnek, eltűnik a fátyol. Az Úr ugyanis Lélek: ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. 2Kor 3,11-17;

Énekek: 21, 192, 41, 260.

Kovász a szabadságból

- október 6.-i beszéd –

„Testvérek, ti szabadságra vagytok hivatva. Csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak.”                 Gal 5,13..

Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Egy nappal előreszaladva, de kihasználva a vasárnapi lehetőséget, tisztelettel kérlek, hogy legyen e mai alkalom már egy szerény megemlékezés az aradi 13 vértanúra. Eddigi, szabad ünnepléseink során azt figyeltem a felszólalók ünnepi beszédében, s a mindennapi emberek megnyilatkozásaiban, hogy mennyire különítik el a Március 15.-i történéseket az Október 6.-itól. Érdekes módon nem sok különbséget találtam, hiszen akár márciuskor ünnepelünk, akár októberben állunk a szabadságharc áldozatainak képzeletbeli bitófája mellett, mindkét alkalommal meghitten szólunk a szabadságról. Arról, természetesen, melyért harcoltak 1848-ban, s arról a szabadságról is, melyért aztán meghaltak 1849. október hatodikán. Nem is baj Testvéreim, ha a szabadság gondolata tölti ki mindkét megemlékezésünket, hiszen a harc úgyis indokolt küzdelem marad, annak ellenére, hogy leverték a forradalmat. A vértanúság semmit sem veszít értékéből amiatt, hogy talán még ma sem teljes a szabadságunk. Mindennél fontosabb emlékezéseinkben, hogy úgy beszéljünk a szabadságról, mint egy szükséges állapotról, s meggyőződéssel valljuk, hogy minden ember megérdemelt joga a mában s a jövendőben egyaránt.

Pál apostol segítségével, az aradi 13 vértanúra történő emlékezésünkben arról elmélkedem, hogy megérdemeljük szabadságunkat. Vigyázzunk azonban, hogy vissza ne éljünk a lehetőséggel, vagyis tudjunk mit kezdeni a megkapott szabadsággal. Harmad soron pedig abban fedezzük fel szabadságunk megélését, hogy szeretettel szolgálunk egymásnak.

1). Az ünnepi szónoklatok valamelyikében hallottam egyszer, hogy a kovásznak teljes mértékben el kell keverednie a tésztában ahhoz, hogy megkelessze, ízessé tegye a megsütendő kenyeret. Tudtam, hogy ez a gondolat segít engem valamikori elmélkedésemben, csak azt nem tudtam pontosan, hogy milyen vonatkozásban. Ma elmondhatom, hogy nagyon szeretném, ha vehetnénk egy kis kovászt a szabadságból. Egy parányit, amit aztán elkeverhetünk szívünkben, lelkünkben, hogy megkelessze teljes emberi bensőnket. Tegyük ezt azért, mert jó a szabad embernek. Jó nekünk szabadon szárnyalnunk gondolatainkkal, jó nekünk nyíltan megvallanunk azokat az érzéseket, melyeket táplálunk egymással, Istennel szemben.

Vigyázzunk azonban, mert „sok minden jó az embernek, de nem minden használ”. S ez igaz a szabadság vonatkozásaiban is. Miért gondolom így? Megmagyarázom. Kétféleképpen él a szabadság. Valamitől szabad lenni. Amikor erről beszélünk, akkor arra törekszünk, hogy eltépjük kötelékeinket, melyek egymással, vagy valamivel összekötnek. Arra összpontosítunk, tehát, hogy senkivel és semmivel függő viszonyban ne legyünk. Milyen jó, hogy létezik a másik szabadság forma, amikor valamire szabadok akarunk lenni. Számunkra ez a fontosabb. Szabadok vagyunk megszületni, növekedni, szeretni. Családot alapítani, elkeseredni. Imádkozni, szülni, siratni, küzdeni, menekülni, stb. Sokaknak szabad még vissza is élni: a lehetőségekkel, személyekkel.

Nekünk, vallásos embereknek van egy igen fontos, szabadságunk. Szabadok vagyunk az örömüzenetre. Általában magunknak választjuk a hitet, s abban keressük mindazt, ami segít az eligazodásban életünk útjain. Mások éppen ezt vetik meg. Szabadokká teszik magukat, s közben a maró szó béklyójába kerülnek.

Sokak számára ürügy lett a szabadság. Arra használják fel, pl. a szó szabadságát, hogy másokat sértegessenek. Sérti – minden ok nélkül a családban egyik a másikat. Megtörténik ugyanez valamilyen társaságban, de nem ritka, hogy gyülekezeten belül is megesik a nem várt sértegetés. Tettel is bántanak. Elég rég olvastam Gellérd Imre lelkészről írott könyvet, mely nemcsak mozgalmas munka, hanem tényfeltáró jellegénél fogva egy olyan emberről beszél, aki a „szabadság rabja” volt egész életében. Róla írja leánya – többek között, hogy nemcsak a kommunista világ intézkedéseit, büntetését kellett elviselnie, hanem a homoródszentmártoni hívek közönyét, támadásait is. Olyan híve is volt, aki késsel támadt rá a paplakban, melye eseményt aztán nem sok idővel tragikus halála követett.

Azt még csak kibírjuk valahogy szóval, vagy szó nélkül, ha bennünket kárhoztatnak, éppen a szabadságra hivatkozva, de kimondottan szégyelljük magunkat, amikor Istent káromolják tettei miatt. Vagy csak úgy egyszerűen, mert sok mindent rá lehet fogni. Pl., ilyeneket hallunk, hogy: Isten az önkényes úr, aki büntető Isten. Gyakran elfeledkezik rólunk, sőt megvet bennünket. Az ember kárát akarja és nincs értelme szeretni őt. Törvényre adja testvér a testvérét. Az ember azt hiszi, hogy ő lett az úr. Urak lettünk: ürügyet talált urak.

Ma, amikor a szabadságért életüket áldozó mártírokra emlékezünk, időszerű feltennünk néhány nekünk szóló kérdést. Vajon, még mindig nem jött el az ideje annak, hogy jobban megbecsüljük egymást? Megbecsüljük saját hitünket, de a másikét is? Nem jött el még mindig a tiszta, önzetlen szeretet gyakorlásának az ideje? Mi már nem mondhatjuk, hogy nem vagyunk szabadok. Legfentebb, nem tudunk mit kezdeni szabadságunkkal. De ha már rosszat, gonoszt tehetünk, akkor miért nem fordíthatjuk a megkapott szabadságot a köz, hasznos javára?

2). Kedves Testvéreim! Annak idején testüket-lelküket adták a szabadságért. Nemcsak az aradi tizenhárom, hanem igen sokan, akik sorban elestek a világszabadságért. Azt mondjuk, hogy az eszméért áldozták életüket. Téves ez a szemlélet, mert a szabadság nem egy eszme, nem egy ideológiai rendszer, mellyel gazdagabbak lehetünk, hanem egy olyan állapot melyet megígért Isten az embernek, s mely életszükséglet, mint a mindennapi, betevő falat. Az már teljesen más kérdés, hogy emberek miért fosztják meg egymást önkényesen testi- lelki szabadságuktól. Más kérdés, hogy ha nekem természetes a szabadság, akkor miért nem veszem tudomásul, hogy éppen ilyen fontos minden egyes ember számára?

Nem akarok ünneprontó lenni, s ha mégis annak hinnétek, akkor Pál apostolt is ezzel kell gyanúsítanotok. Tőle hallottam ugyanis először, hogy meg lehet szereznünk a szabadságot, de ugyanakkor vissza is élhetünk ezzel a drága ajándékkal. Ahogy ő hangsúlyozza: Csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak. Ezzel ellentétben viszont szinte felfaljuk, megemésztjük egymást. Se törvény, se tisztelet. A szabadságban gondolkodó, a szabadság törvényében élő ember nem a tiltást, nem a mindenre szabadságot tartja szeme előtt, hanem hogy miként élheti meg szeretet éhségét embertársaival, Istennel szemben. Sarkalatosan fogalmazva azt mondhatom, hogy nem azt keresi, miként bánthatja, sértheti meg embertársát, hanem, hogy hol és mikor segíthet rajta, mikor van szükség megértő szeretetére. S bizony erre meg van minden lehetősége annak, aki megérezte a szabadság tiszta ízét.

Kedves Testvéreim! Lassan ünnepi beszédem végére érek. Nem mulaszthatom el azonban, hogy még egyszer fel ne elevenítsem a már említett Gellérd Imre, unitárius lelkész nevét. Fontos ez nekem, mert egy olyan időszakban szántam el magam a lelkészi pályára, amikor nem beszélhettünk a szabadságról abban az értelemben, ahogyan szólunk ma. Az említett könyvnek az a címe, hogy „A libeté rabja”. Ő igen érdekes módon élte meg a szabadságát, amikor siménfalvi híveit gondozta, vagy börtönéveit élte, nem beszélve arról az időszakról, amikor kiszabadult a kommunizmus börtönéből, s mint „szabad ember” nem érezhette azt a szabadságot, melyet még a rendszerben is éreztek némelyek.

Miért kellett nekünk olyan sok mártír ahhoz, hogy szabadságunk legyen? Egyszer már nem vesszük észre, hogy igen sok ember halt meg azért, hogy a többieknek szabadsága legyen? Szégyellem magam, ha arra gondolok, hogy a szabadságharcosok, az aradi 13 vértanú, s őket követően emberek ezrei, százezrei tették fel életüket a szabadságért, s ma semmibe se vesszük mártíromságukat. Merész kijelentés Testvéreim, de igaz. Így van ez, amennyiben nem jelent többet a kivívott, megkapott szabadság, mint annak idején, amikor nem volt meg a többségnek. Ma a szégyen kell megöljön némelyeket közülünk, mert nem tapasztalnak mást, csak visszaélést a szabadság tekintetében.

Ünnepi gondolataimat a következőképpen zárom: Nem kell meggyőznünk a világot, hogy nekünk szükségünk van lábunkra, hogy járhassunk. Kezünkre, hogy dolgozhassunk és imádkozhassunk. Szükségünk van a mindenkori szabadságra, hogy ne legyen béklyózva se kezünk, se lábunk, se gondolatunk. És ez így van jól minden egyes ember számára. Vegyük tudomásul, hogy megkaptuk végre a várt szabadságot. Azt, amiért igen sokan adták vérüket, életüket. Nem kell több teher számunkra annál, mint amit erőfeszítéssel elviselhetünk. Akkor vegyük tudomásul, hogy mi sem rakhatunk nagyobb igát egymás nyakába annál, amit ki-ki ereje szerint elhordozhat.

Végül pedig ne feledjük el az apostol figyelmeztetését, melynek alapján meg kell osztanunk egymás között a megtapasztalt, megnyert szabadságunkat. Így válunk a szeretet szolgálóivá a megélt szabadságban. Ámen.

Debrecen, 2008. október 5.-én.

Kategória: Alkalmi | Nincs megjegyzés »

2008 Október - eseménytár

A legenda szerint 1517 októberében, úgy dél körül egy jámbor Ágoston-rendi szerzetes, a helyi egyetem professzora kiszögezett egy papirost a vártemplom kapujára. A helyszín az akkorra már egyre jobb hírnévnek örvendő Wittenberg, a szász választófejedelem, Bölcs Frigyes egyetemi városkája, az időpont pedig a római Szent Péter székesegyház építésének, s így a búcsúcédulák terjedésének az ideje. Ma már sokan kétségbe vonják, hogy valóban ki volt-e téve az a papiros a kilencvenöt tétellel a kapura, vagy sem. Valószínűbb, hogy kora elvárásainak megfelelően Luther megvitatásra szétküldte a téziseit néhány teológusnak, hogy fejtsék ki róla véleményüket. Nem tudjuk azt sem, hogy vajon kézzel írt, vagy nyomtatott volt-e a vitairat, de az mindenesetre egészen biztos, hogy a szöveg rövidesen hatalmas visszhangot váltott ki. „Tizennégy nap alatt bejárta egész Németországot, mivel az egész világ panaszkodott a búcsúlevelek miatt” - írta Luther a röpiratáról. A szövegét hamarosan lemásolták, lefordították németre, kisebb vagy nagyobb, plakátméretben kinyomtatták, és terjesztették. Még az olvasni nem tudók is értesülhettek arról, hogy nagy vonalakban mit tartalmazott a röpirat. Luther szándéka ellenére éppen azok reagáltak a tételeire, akikre nem is számított, az általa megszólítottak viszont egyelőre hallgattak. Közülük senki sem ment el vitázni. Az &132egyszerű nép”, polgárok, művészek, értelmiségiek, sőt még a papok körében viszont annál nagyobb visszhangot kapott. Ilyen hatásra biztosan nem számított Luther, arra pedig végképp nem, hogy olyan lavinát indít el, ami végül szétszakítja a Római egyházat, s néhány száz évvel később ez a nap, mint a Reformáció ünnepe szerepel sok millió protestáns keresztyén naptárában szerte a világon. 

Kategória: Hírek | Nincs megjegyzés »

Kedves Uram!

Bizonyára Ön is tudatában van annak, hogy rossz útra vezet a „sárdobálás”. Viszont szembe kell nézzünk olyan tényekkel is, melyek nem minden esetben növelik közösségünk dicsőségét. Az viszont egyértelművé kell váljon, hogy nem történhet a másik elmarasztalásával, sárba tiprásával. Annál is inkább, ha egy olyan vallásos mozgalomról van szó, mint az unitárius, mely letett a történelem asztalára egy „vallásszabadsági” törvényt.

Nem akarok vitafórumot indítani a témában, hiszen már van. Az Önök honlapján tettem megjegyzést, mert ott találtam hangsúlyosnak a ferdítést. Megteszem máshol is, amikor arra tévedek. Előttem már többen is megpróbálták helyre tenni a történelmi igazságot, s így biztos nem én vagyok a hivatott erre, de szeretettel elmondom mindazt, amit tudok a témával kapcsolatosan.

1). A Székely Oklevéltár I/153-154 oldalán megemlítésre kerül többek között 1444. január 27. keltezésű, IV. Jenő pápa bullája, mely búcsúhelyként említi Csíksomlyót.

2). Leonard Losteiner somlyói szerzetes 1556-ot említi, amikor a fejedelem még Lengyelországban volt.

3). A Révai Lexikon és Orbán Balázs is 1559-re teszi a búcsú idejét.

4). Br. Henter Antalnak volt egy emléktáblája, melyet levettek és eltűntettek, s amelyen 1559. év szólt a búcsú mellett.

5). Egy Szentegyházán megjelent lap is 1559-re helyezi a támadás idejét.

Az csak nem lehet, hogy eltérő időpontokból középarányosfélét alkosson az elfogult történetírás.

Mi, unitáriusok továbbra is kitartunk azon álláspontunk mellett, hogy János Zsigmond fejedelem valláspolitikájával ellentétes erőszakot nem lehet megfelelő dokumentumok hiányában ráerőszakolni egy közös múltra. Hol marad a „nem fegyverrel és erőszakkal”, „Isten igéje szabadon hirdettessék”, fejedelmi felhívás?

Itt is megerősítem – bár Ön komolytalannak tart, - hogy az unitárius vallásról, mint felekezetről 1568 előtt nem beszélhetünk, mert mint egyház, csak 1571-től szerepel a bevett egyházak sorában. Da, ha a fejedelmi programmal és unitárius meggyőződéssel ellentétes eszközökhöz folyamodtak, akkor minek a vallásszabadság?

Szíves figyelmébe ajánlom néhai Simén Domokos, volt ádámosi és csíkszeredai unitárius lelkész írását: „Lássunk világosan és beszéljünk igazat!” címmel. Ő bővebben ír érveink mellett.

A történelmi tévedések, ferdítések jellemző példája, amikor azonosítják a „szombatos” mozgalmat az unitáriusokkal. Valóban kiemelkedik legalább két személy az adott mozgalomból, kik közül az egyik történetesen még a fejedelmi udvarnál is komoly szerepet töltött be, - Péchi Simon, de amennyiben egy ember felfogása, általa indított helyi mozgalom azonosítható egy egyházzal, ezt csak a rossz szándék teszi meg. Ilyen vonatkozásban nagy gondok vannak a józan ítélkezés terén.

Végül: egy dolog a hagyomány, s azt tisztelni

                        Más a valóság.

                        Történelmi dokumentumok hiányában úgy kellene bemutatni egy ünnepet, hogy közben ne szennyezzük be azokat, akik szabad vallásgyakorlatra tették és teszik fel életüket, mert hiszen a „hit Isten ajándéka”.

Tisztelettel: Pap Gy László, debreceni unitárius lelkész. 

Kategória: Unitárius örökségünk | Nincs megjegyzés »

Szolgáló hála – 2008 (úrvacsorára előkészítő beszéd)

A hála gyümölcsét teremtem meg ajkán. Békesség, békesség a távol és közel levőknek! - mondja az Úr. Igen, meggyógyítalak.” Iz 57,19

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim, ünneplő Gyülekezet!

Ne tévesszen meg senkit a felismerés, hogy úrvacsorára felkészítő beszédem szentleckéjébe is belecsempésztem a gyógyítás gondolatát. Már csak azért sem, mert tudnotok kell rólam, hogy nem szeretek visszaélni az ünnepi hallgatóság türelmével, s így arra törekszem, hogy a lehető legtömörebben megfogalmazzam mondanivalómat, és ezáltal az ünnepi szolgálat megmaradjon egy általános istentisztelet időkeretei között.

Igen, meggyógyítalak – halljuk az idézetben, csakhogy most ez egy másik irányt képvisel. Egy olyan gyógyításról szól Ézsaiás próféta, ami túl a testi betegségeken, sőt a lelki nyavalyákon is, gondolati gyógyítást feltételez. Azaz, ami aztán átcsap a legfontosabba, a szolgáló hálába. Elmondom, hogy miként látom ezt.

Azt írja – többek között Alphonse Karr, hogy: „Vannak, akik mindig morognak, mert a rózsáknak töviseik vannak. Én hálás vagyok, hogy a töviseknek vannak rózsabimbói.” Micsoda derűlátás!

Hát az biztos, hogy nem adhatunk Jézus szájába hasonló mondásokat, de azt elfogadjuk tanításait figyelve, hogy igen gyakran támaszkodott az életből „ellesett” példákra. Sőt, unitáriusokként gyakran hangoztatjuk, hogy Jézus példabeszédeiben, tanításában olyan követőkhöz szól, akik a gyakorlati élet mindennapjaiban akarják kamatoztatni a szeretetre épülő szolgálataikat.

Nem tagadjuk viszont, hogy éppen ebben a mindennapi életben van részünk a tövisek bő felhozatalában. Nem azt jelenti a fenti megállapításom, hogy a kedveskedések során, - mire átvergődünk a nehézségek akadályain, s így eljutunk a megcélozott személyig, - már csak a rózsa szára marad tövisekkel, virág nélkül.

Az bizonyos, hogy csakugyan elég sok a tövis, ami nemcsak nekünk okoz gondot, hanem annak is, aki átveszi tőlünk. Abban is megegyezhetünk, hogy a rózsa átadásakor nem marasztalnak el sem a tövisek, sem pedig a virág megviselt állapota miatt. A mögötte álló indíttatás, a kedvesség, a szeretet, az elismerés, a hála a fontos.

Így vettem észre Ézsaiás próféta megjegyzésében a Jézus tanításába, mindennapi életünkbe beékelődő figyelmeztetést, amikor ismételjük, hogy a hála gyümölcsét termi meg ajkunkon Isten. A kedveskedés szolgálatával sikerül hálára indítanunk környezetünk fájdalommal megtelt emberét. Miért? Azért, mert annyira elegünk van a tövisek okozta csalódásokból. De nemcsak, hanem már fáj minden érintés. A látszattól megdermedünk, hogy egy újabb fájdalom vár ránk. Azt mondjuk, hogy inkább nem kell a rózsa, csak ne szúrjon meg. Nem kell a virág szépsége, illata sem már, csak ne kelljen ápolnunk a vázában, még kevésbé kecsegtet az alkalom, amikor szemétbe kell dobnunk azt.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim, ünneplő Gyülekezet!

Amikor úrvacsorai beszédeimet írom, amikor a kenyér és a bor közös elfogyasztására kérem a mindig változó, de sok szempontból azonos hullámhosszon levő gyülekezetet, - magam elé képzelem Jézust tanítványaival. Nem tudom mellőzni ezt a képzeletbeli élményt, hiszen legtöbbször szeretnék magam is ott lenni közöttük. Szeretném hallani a hangját, ahogy hátrahagyja tanítványinak, hogy mit tegyenek az úrvacsorát illetően, miként gondolkodjanak, de főként hogy miként cselekedjenek testvéreikkel, általában az embertársaikkal.

Önkéntelenül is eszembe jut az eltelt 24 esztendő megannyi úrvacsora osztása. Ha most egy helyen állna az a sok ember, igen csak nagy templomra lenne szükség. De hol férne el az a sok fájdalom, amit a tövisek okoztak ezeknek az embereknek. A tövisek, melyek legtöbbször mi voltunk és vagyunk egymásnak. És tudjátok, hogy mi a legérdekesebb az egészben, a sok fájdalom ellenére? Ezeken a közös úrvacsoravételeken soha nem fájt semmi. Nem láttuk a mellettünk álló embertársainkban a szálkát, a tövist. Nem, mert munkált a megbocsátó szeretet, a szolgáló hálaadás. Ha rövid időre is, ha átmenetileg is, de „nagy emberekké váltunk”.

„Mindenki lehet nagy ember… mert bárki képes másokat szolgálni. A szolgálathoz nem kell egyetemi végzettség. Nem kell hozzá egyeztetni az alanyt az állítmánnyal. Csak hálatelt szív kell hozzá, szeretettől áthatott lélek.” (Martin Luther King)

Erre van szükségünk, nekünk, debreceni unitáriusoknak is, s midőn kiállunk az úrasztalához, kérjük a gondviselő Istent, hogy adja meg mindenkinek ezt a lehetőséget. Ámen.

Debrecen, 2008-09-28.

Kategória: Ünnepi | Nincs megjegyzés »

Elég, ami van - 2008

/…/ „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz!” Lk 5,12

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim, ünneplő Gyülekezet!

Mi tagadás, elgondolkodtam ünnepi beszédem megírása előtt, hogy miként tudnék kedveskedni elsősorban azoknak, akik február óta megjelentek legalább egyszer a templomban és most is itt vannak, de miként megfogalmazható és tolmácsolható a hála szava azok felé, akik most jöttek el, most hallják először az istenes élet útját követő beszédemet.

Hálaadásunk napja van, s így imádságban, beszédekben, énekekben, szívük rezdülésében egy hullámhosszra állnak a világ unitáriusai. Boldogság tölt el annak tudata miatt, hogy a mostani alkalommal, a világ összes táján akár még százezer imádság is megfogalmazódhat, s ennek köszönhetően csak esélyeinket növeli, hogy a hálaadás minden területére kiárad a figyelem. Ezt követően már csak az fontos, hogy megszülessen a közösségre kiterjesztett szándék.

Ezt tartom szem előtt én is, amikor megfogalmazom mai mondanivalómat. Intézem hozzátok, akik jelen vagytok, s egyben kérlek, hogy gondolatban ültessük magunk mellé távolban levő testvéreinket is.

El kell mondanom, hogy szinte minden alkalommal arra törekedtem, amikor szószékre álltam, hogy kedveskedjek hallgatóságomnak a beszédemben megfogalmazottakkal. Persze kevesebb alkalommal sikerült ez, mint gondoltam, de ez csak meghatározó lett a későbbiekre nézve. Így fordulhat elő, hogy egy-egy beszéd meghallgatása után hiányérzet támadhat az elhangzottakkal kapcsolatosan. Nem azért, mert üresen kongtak a mondatok, hanem azért, mert még sok mondanivaló rekedt benn a sorok között.

Megszámoltam a jelenlevőket, hogy adatként is belefoglalhassam mondanivalómba, s így tudatom, hogy 25-ön vagyunk jelen, akik egy-egy hálaadást hoztunk magunkkal. Amennyiben erre figyelünk, megállapíthatjuk, hogy ilyen értelemben nincs hiány. Csupán mindenkinek halkan, vagy hangosan el kell mondania, hogy miért hálás a mai napon.

Egy különösnek tűnő, gyógyítási történetből választottam a mai szentleckét, s ha fontos, bevallom, hogy joggal húzott feléje a szívem. A múlt hét folyamán több alkalommal is jártam a korházban, ahol nemcsak a betegséggel, hanem a felgyógyulással is találkozhattam. Ez a tény indított arra, hogy hangosan is elmondjam közösségre szóló, tartozó gondolataimat, s éppen a hálaadás ünnepén.

Olvastam Miroslaw Putnek gondolatát, mely a következőképpen hangzik: „Elégedettség. Senki se gondolná, de az elégedettség egyenlő a boldogsággal. Aki elégedett, az boldog is. Mit jelent elégedettnek lenni? Azt jelenti, hogy elég az, ami van és amim van. Nem akarok többet az élettől, csak annyit, amennyit éppen ad vagy netalán elvesz. Az elégedettség hálát is jelent. Aki nem elégedett, az hálás sem tud lenni.”

Két megjegyzés kapcsolt össze a szentlecke körüli eseményekkel. Az egyik, hogy elég-e az, ami van és amim van, a másik pedig, ha nem sikerül elégedettnek lennem, akkor a hála is elkerül.

Nagy, életre és halálra figyelő kérdések feszülnek bennünk, amikor elfogy az egészségünk. Valljuk be – a legtöbbünk esetében teljes az elégedetlenség, hiszen ki az az egészséges társadalmunkban, aki megelégedéssel beszél mindarról, ami van, és amije van? Már csak ráadás, ha elfogy az egészség. Érdekes módon alakul azonban az ilyen ember megítélése, értékelése, s hálája.

Azt mondják a szakértő orvosok – főként a rokonoknak, de már nem kímélik sokan a beteget sem -, hogy nincs sok esély a túlélésre. A helyzet menthetetlen, s csak idő kérdése, amire fel lehet készülni. Ennek ellenére a legtöbb, szerető rokon elpróbálja a lehetetlent is. Komoly pénzösszegeket kér fel kölcsön, megkeresi a legjobb, bizalmas orvosát, fizet és vár. A beteg pedig egy egészen különös folyamaton megy át. Átértékeli lehetőségeit, hangnemet változtat. Mint a leprás, - mondogatja: Ha lehet, ha akarja, akkor gyógyítson meg – doktor úr! Az Isten. Aztán a sok fájdalmas góc közül megszabadul néhánytól, átmenetileg visszatér az egészsége, jobban mondva tűrhetőbbé válik az állapota, s amikor megkérdezzük: Hogy érzi magát, akkor őszintén válaszol. Hála Istennek, most már sokkal jobban.

Nem félrevezet minket, hanem elégedett az állapotával, s így ennek köszönhetően megszületik a megfelelő hála is. Most még csak azt kell elgondolnunk, hogy hányan férnek bele ebbe a hálaadásba. Visszafelé haladva az orvostól - bocsánat – az Istentől a pénzt kölcsönzőig.

A mi hálaadásunk egy évre szól. Köszönjük meg, hát Istennek, hogy átvezetett minket a sok, nehéz megpróbáltatáson, s elégedetlenkedő viszonyulásainkat követően ma hálássá változtatott bennünket. Ámen.

Kategória: Ünnepi | Nincs megjegyzés »

Hálaadás

„Bő gabona legyen az országban, a hegyek tetején is; rengjen gyümölcse, mint a Libanon, s viruljon a városok népe, mint a földnek füve.”

72. Zsolt 16.

=========================

Életünk céltudatos kívánsága tavasz kezdetén, hogy: Legyen meg mindenki, hűségesen, jól elvégzett munkájának a gyümölcse, legyen bő gabona az egész országban, s idő érkezésével, a hálaadás előtt békességben arathasson Isten kéklő ege alatt az egész, munkás emberiség.

=========================

=========================

Kategória: Rövid magyarázat | Nincs megjegyzés »

Felhívjuk szeretettel az interneten velünk ismerkedő testvéreink szíves figyelmét, hogy Isten segítségével, az emberek jóindulatából nemcsak hálaadó istentiszteletet tartunk, hanem részesülhetünk a közös kenyérben és borban, akik úrvacsorával szoktunk élni, hogy így emlékezzünk Jézus életére, halálára, valamint új erőt, hitet és reménységet nyerjünk a további megpróbáltatások elhordozására. 

Szeretettel jelezzük azt is, hogy Istentiszteletünket de. 11 órai kezdettel tartjuk a Hatvan u. 24 sz. alatti templomunkban.

Az istentiszteletet és szertartást követően mindenkit szeretettel várunk egy kötetlen beszélgetésre, melyet gyakorlunk minden alkalommal, hogy közelebb kerüljünk egymás lelki világához, s ez által ne csak megismerhessük egymást, hanem reményt is adjunk azoknak, akik igénylik testvéreik ilyen támogatását. 

Kategória: Istentisztelet | Nincs megjegyzés »

Kategória: Prédikáció témák | Nincs megjegyzés »

Bibliai olvasmány: Lk 10,5-11                     Énekek: 10, 59, 31, 261.

Békesség

„Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek. Nem úgy adom néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn. 14:27)

Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai!

Meggyőződésem, hogy sokadik alkalom, amikor hallgatjátok valakinek a békességről szóló fejtegetéseit. Hasonlóan vélekedem arról a valóságról is, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen fogalmazzuk meg „béke-mondatainkat”. Ezzel nincs is semmi baj, ha felvállaljuk a béketeremtéssel járó összes feladatot.

Amint már előre meghatároztam a mai vasárnap témáját, nyomban tapasztalhattátok, hogy a békességet keresem. Ez azonban nem csak rám érvényes, hanem minden emberre, aki megszületett erre a földre. Nincs más választás, csakis és kizárólagosan a béke útja. Erről elmélkedem mai beszédemben, de közben arra is figyelek – természetesen, hogy az általam felépített rendszer tükrözze egyéni felfogásomat, s közben megmaradjak a Szentírás által is állandóan hangsúlyozott békevágy mellett.

Mindezt megelőzően szeretettel felhívom a jelenlevők figyelmét a megjegyzésekre, melyeket éppen a szentleckéből olvashatunk. Sorolom: Békességet hagyok néktek, nem úgy adom, mint a világ, ne nyugtalankodjatok, ne féljetek. Ez a három, igen fontos tényező vezetett beszédem megírásakor. Sőt, éppen ezzel is kívánom meghatározni az általam bejárható utat a békességkeresésemben. Úgy érzem, mindenképpen megnyugtatóak Jézus szavai, mert tudomásunkra hozza, hogy megismerése, követése által megszerezhető egy olyan békesség, mely még mindig hiányzik életünkből, vagy töredékes állapotban található. A másikat arra is érthetnénk, hogy nem számíthatunk semmilyen körülmények között a világ, vagyis környezetünk békességére, mert az nem egyeztethető össze Isten országa békességével. Én azonban azt látom, hogy másabb béke megszerzését, birtoklását helyezi kilátásba Jézus, de akkor jön, jöhet el Isten országa, amennyiben teljes béke uralkodik az emberek között. A harmadik, befejező tanácsa erre utal, amikor arra biztat, hogy ne nyugtalankodjunk, ha esetleg máris nem jelenik meg életünkben a nagyon óhajtott béke.

1). Először állapotokról beszélek. Olyanokat olvasunk, már a Szentírás első oldalain, hogy a béke teljességét láthatjuk, s mintegy annak közepében az egyedül levő Istent. Ahogy lassan megjelennek az élet első, majd azt megkoronázó jelei, az első emberpár, még egy rövid ideig tapasztalható a teljes béke, vagyis béke volt és élet a föld színén, viszont hamarosan eltűnik. Amennyiben nyomon követjük a próféták könyveit, tanításait, panaszait, feddéseit, sorozatosan olvashatunk arról, hogy már „nincs béke”. Pedig látszatra ennek ellentéte hallható az emberek között. S hogy mindez miért történhetett így, erre Ezékiel prófétától megtaláljuk a megfelelő választ: Azért, mert „félrevezették népemet, amikor békét hirdettek, noha nincs béke”.(13,10).

Amennyiben figyelmesen olvassuk az Ószövetség könyveit, a leírásokban könnyen felfedezhetünk egy igen érdekes, ugyanakkor sorozatosan ismétlődő jelenséget. Tapasztaljuk, hogy a nép elveszíti hűtlensége miatt a szövetség bizalmát, majd egy rövid bűnbánati időszak után, Isten megsajnálja népét, majd újra megerősíti a meglazult kötelékeket népével. Na, ugyanez áll fenn a békességgel is. Időről-időre elveszíti maga elől a nép a békesség útját, majd megbánja tetteit, s jobbnak látja ismét, hogy békességben éljen. Ezért olvashatunk ilyen kifejezésekről, mint „béke lesz és biztonság”, „béke és nyugalom”, „béke igazság és hűség”, „béke és élet”.

Valahogy ez a nagyon keresett, de rövid időre megbecsült békesség mindig olyan volt, mint az emberek boldogsága. Alig, hogy bekopogott az ajtón, máris szertefoszlott egy szempillantás alatt. Vagyis alig, hogy megtapasztalhatta a „béke van és nyugalom” állapotát, máris arról kellett beszélniük, hogy nincs békesség az emberek között. Ahogy fogalmaz a Biblia: mondogatják egymásnak, hogy „békesség”, de a szívében cselt vet az egyik a másiknak.

2). Beszédem második részében azokról a munkásokról szólok, akik nemcsak, hogy tudomásul vették a békesség egyetlen, járható útját, s aztán kitartóan erről beszéltek, prédikáltak, hanem sokszor életüket kockáztatva arra törekedtek, hogy végre a maga valóságában érkezzen el embertársaikhoz a várva-várt békesség. Elég gyakran a „békesség embereként” említik őket az írások.

Ezek az emberek hűen őrködtek elsősorban afölött, hogy megmaradjon, vagy helyreállítódjon Isten és népe közötti, megbomlott béke-egyensúly. Megfelelő szó erre, vigyáztak a „béke szövetségének” megtartására. Ezek az emberek messzemenően kitartottak az általános béke-igény megvalósítása mellett, akik nemcsak az „érdeket” hangsúlyozták, ha éppen szükség volt erre, hanem látomásaikat is elmesélték az embereknek, melyekben a legtöbb alkalommal igen szomorú sorsot festettek meg a népnek, amennyiben nem követi a békesség útját, továbbra is letér annak járható ösvényéről. Számomra igen csak gyönyörű képnek bizonyult, amikor a békesség kutatása rendjén szembe találtam magam azzal a megfogalmazással, amikor elbeszélték, hogy „keservesen sírnak” a „béke követei”, hiszen nem sikerült úgy eljárniuk a békesség ügyében, ahogy azt szerette volna közösségük, de főként szerették volna ők, s nem utolsó sorban Isten. Ezeknek a kudarcba fulladt „béketárgyalásoknak” mindig komoly következményei voltak.

3). A békesség munkálása, megvalósítása rendjén igen fontos szerepet kapott a jövendölés is. Jób Könyvében ezt olvassuk: „Meglátod majd magad: béke lesz a sátrad, hajlékodban szemed nem lát sehol hiányt.” ( Jób 5,24). Csakugyan, annyira rendben lenne, ha nem az ellentétéről beszélne a mindennapi élet, de főként az ahhoz köthető, béke ellen irányuló cselekedetek. A mindenkori ember természetességgel meghallgatja, s ideig-óráig bízik is a hasonló jövendölésekben, mint „békesség vár mindenkire”, vagy „békét ad” Isten minden embernek, vagy hamarosan megjelenik közöttünk a „Béke Fejedelme”.

Feltettem azonban a kérdést. Mikor jött el az idő, és csakugyan megérkezett-e, amikor a világba érkezett az élet, a béke fejedelme, Jézus? A születését körülvevő események, a jövendölések arról beszélnek, hogy megérkezett a föld várva-várt békessége. Ezzel kapcsolatosan nincs is semmilyen kétségünk. A baj csak ott van, hogy nem az a békesség érkezett az emberek közé, és nem úgy, ahogyan várták. Ebben a pillanatban közelebb kerülünk Jézus kijelentésének megértéséhez, amikor ismételjük szavait, hogy „Nem úgy adom néktek” békességemet, mint, ahogy azt a világ felkínálja.

4). Tagadhatatlan, hogy a bibliai tanítások közt állandóan ott bujkál a jutalom valamilyen formájának ígérete. Lehet ez nyílt, vagy burkolt, a lényeg az, hogy kiolvasható. Csupán két ilyen ígéretet emelek ki, melyek közül az első így fogalmaz, hogy a békét keresőké lesznek majd a „békesség és biztonság kincsei”. Pál apostol pedig a „Lélek gyümölcseként” emlegeti. Ilyenkor lép be ismételten az emberi ellenállás sokféle formája. Köznapi nyelvet használok, amikor idézem ezeket az embereket. „Miért kellene éppen nekem munkáljam a békességet, amikor állandóan csak visszájára fordul minden. Ahelyett, hogy valakitől is békességet kapnék a sok jóért cserébe, mindig megalázásban, kitolásban és hasonlókban van részem. Én is úgy élek, úgy járok és viszonyulok, mint ezek az embertársak velem szemben.” Így talál beigazolódásra a minden idők embere számára Jób értékelése: „A rablók sátrát békesség lakja, az istenkáromlóké meg csupa biztonság /…/.” (12,6).

5). Végül arról a jutalomról beszélek, ami Isten országa megjelenésében, illetve állapotában tapasztalható. Két gondolatot választottam ezzel kapcsolatosan a Szentírásból. Az egyik a Zsoltárok könyvében található, miszerint egy jókívánság formájában hozza tudomásunkra az író, hogy miként képzeli el egyének mindennapjait: „Béke lakozzék falaid között és biztonság házaidban!” (Zsolt 122,7). A hasonló kívánságok bő választékával találkozunk más helyeken is, melyek házra, „testvérekre”, egyénekre korlátozódik ugyan, de képzeljük csak el, ha minél többen magukkal hordozzák a békét, akkor annál jobban elterjed a világban is.

A másik idézet Pál apostoltól származik, aki hangsúlyozza, hogy „Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm” (Róm 14,17). E helyen nem az „eszem-iszom” hordozza a hangsúlyt, hanem az abból származó békétlenség. Más szóval hasonló alkalmakkor nem a Júdás-csókoknak kellene cuppanniuk, hanem a „béke és az igazságosság” kellene, csókot váltson.

Zárógondolatom előtt, hadd jegyezzek meg egy annyit, hogy mai beszédemmel sem nyertem meg bizonyára hallgatóságom teljes egyetértését, de szerintem ezzel nincs is baj, amennyiben saját békesség-törekvéseinkre, illetve az előttünk álló, reménylett időszak munkájára, tennivalóira gondolunk. Pál apostollal mondom: ezek után pedig Isten „adjon nektek mindig és minden körülmények között békét! Az Úr legyen mindnyájatokkal!”(2Tessz 3,16)

Debrecen, 2008. szeptember 21

Kategória: Általános | Nincs megjegyzés »

Kategória: Lelkész | Nincs megjegyzés »