Isten lelke vezérel
„Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” Róma 8,14.
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Mai beszédem megírásának is van meghatározott oka. Nem is egy, hanem kettő. A másodikkal kezdem, bár nem fontosabb, de ugyanakkor az is megtörténhet, hogy nem mindannyian értitek, hogy miről beszélek. Lelkészi szolgálatom alatt igen sok jó tapasztalatra is szert tehettem, de vannak olyanok is, melyeket jobb lett volna meg nem ismernem. Ezek közé tartozik, többek között az a valóság, amikor valamilyen közösségben nem szívesen látják a papot, vagy éppen nem tudják, hogy jelen van egy lelkész, s olyankor sokkal szabadabban fogalmaznak. Arra gondolok, hogy ezek az emberek a mindennapok rendjén is káromkodással, csúnya beszéddel fűszerezve fogalmazzák meg gondolataikat.
Az első, és nyomós indítéka az volt mai beszédemnek, hogy elmúlt életem folyamán sokszor jártam a temetőben. Nem ez a tény az érdekes, hanem a következő megállapításaim lehetnek meggondolkodtatóak.
1). Gyermek és ifjúkoromban sokszor sétáltam a temetőben. Akkor sajnálatra indított a felismerés, ma viszont egészen más gondolatokat ébreszt bennem a temető és mindaz, ami ezzel kapcsolatos. Régi temetőkben járunk. Székelyföldön korhadt kopjafák és 45 fokos szögben megdőlt sírkövek hirdetik a föld alatt pihenők nevét, születési, elhalálozási évszámát. Bizonyos vagyok abban, hogy megért engem e mai nemzedék, ha azt mondom saját magunkról, hogy bizonyos mértékig elhanyagoljuk saját elődeink sírját.
Teológus koromban, de később is jártam a Házsongárdi temetőben. Akkor azért mindenek előtt, mert minden halottak napja közeledtével az évfolyamunk gondozására bízott sírokat meg kellett takarítanunk annak rendje és módja szerint. Mostanában azonban egészen más szándékkal járok valamelyik temetőben. S ha már sírokról, síremlékekről beszélek, akkor az emlékezés madara szálljon le valahová! Mondjuk: saját szerettünk sírjára, fejfájára, keresztjére.
Távol áll tőlem, hogy bántsam valamelyik embertársamat, amiért elhanyagolja szerette sírját. Az ő ideje nem az enyém, sem tennivalójában nem osztozom. Van azonban valami, ami mindenképpen említésre szorul.
Egy nemzetet szerintem az is jellemez, hogy mennyire ápolja ősei emlékét. Én nem azt mondom, hogy minden nap velük kell kelnünk, és velük feküdnünk, de évente néhányszor csak kapunk időt arra, hogy gaztalanítsuk azok sírját, akikhez mi annak idején szorosan hozzátartoztunk. Akik szerettek bennünket. Mert, hogy mi miként állunk az irántuk tanúsított szeretettel, mely a síron túl is élni képes, arról igen sok begazosodott sír beszél.
Máris itt vagyok a szentleckénél. Ezek az emberek ki fia-borjának mondják magukat? Kinek a gyermekei ők? Vagy csak akkor jut eszükbe szülőjük, amikor 10 évenként személyit cserélnek, s a megfelelő rovatba be kell írniuk mindkét szülőjük nevét?
Bevallom, szomorú vagyok, mert bármennyire is nem akartam hallani emberek megjegyzését, szívembe markolnak szavaik. Történt már olyan, hogy ismerőse, állítólagos, vélt, gazos sírját ugrálta körül, s közben a következő megjegyzést tette: „Mondtam apámnak, hogy betonoztassuk le majd a sírját, hogy ne legyen rajta gaz, ha nem igen lesz időm a gondozására”.
A lebetonozott sír szükségességét is megértem, mert van, amikor nagy távolságra élik életüket a gyermekek, de a lelkülettel van kifogásom. Milyen lélek vezérli az ilyen, és hasonló embereket. Mit keres egyáltalán hasonló gondolatokkal egy ilyen ember a temetőben. Miért nem lát továbbra is elfoglaltsága után, s amiként elfeledkezett eddig, úgy engedje feledésbe továbbra is szerettei sírjának gondozását. Vagy inkább azzal győzködje magát, hogy szerezzen egy megbízható embert, aki majd lebetonoztatja az ő sírját is, hogy ne nőjön azon gaz és nem lesz rajta soha virág. Gyertya aztán egy november elsején sem gyúl rajta.
2). Kedves Testvéreim! Amikor az istentisztelet véget ér, akkor kérlek szépen nyugtassatok meg engem és még némelyikünket a jelenlevők közül, hogy nem szabadulhatott el ennyire a földi pokol. Az nem lehet, hogy Isten lelke ennyire kiszorult volna az emberek nagy részéből. Úgy-e a legistentelenebb ember is megjegyzi egyszer majd, hogy valami magával ragadja, sodorja, viszi az emlékek között. Mondjátok, hogy eljön majd az idő, amikor minden, szülőjéről, annak sírjáról megfeledkezett gyermeket, szinte akaratlanul is arra ösztökéli majd a későre felébredt lelke, hogy visszaszálljon a múltba, s felidézze mindazokat, akik valamiképpen egyengették útját, szépítették életét.
Hol késik ez a belátás? Vajon Istenben van a hiba, hogy későre szólítja meg eltévedt gyermekeit? Vagy talán nem elég határozott egyik-másik figyelmeztetése ahhoz, hogy hatásosan beleszóljon a hanyagok életébe? Nem, Testvéreim! Éppen arról van szó, hogy Isten végtelenül türelmes. Isten jó szülő, aki titkon kesereg eltévedt gyermekeiért, de mint földi szüleink, úgy Ő is reméli, hogy mielőbb megjavulunk. Állandóan készenlétben áll, hogy befogadják, beengedjék segítő erejét. Én pedig tudom, hogy ez a láthatatlan erő Isten lelke.
a). Tanulság, s egyben bizonyíték erre Izrael népének története. Akár saját gyermekeiket is feláldozták a csillagos ég alatt azért, hogy megtartsák Istenükkel a jó viszonyt. Nagyon sokan voltak, akik hideg kőre borulva imádkoztak Istenhez, hogy változtasson jelenlegi, kibírhatatlan állapotukon.
b). Mózes; Józsué; Dávidot sem királyi hatalma szólítgatta Isten keresésére.
c). Keresztelő János egyszerű ruhája alatt hordozta az isteni lélek szikráját.
d). Minden Istenben bízó ember, aki számított Isten segítségére, arra törekedett, hogy idejében, még addig, míg jól volt dolga a nap alatt – rábízza magát Isten gondviselésére. Ahogy Pál apostol fogalmazott: engedte, hogy Isten lelke vezérelje.
e). Milyen szépen érzékelteti Jézus ezt a Tékozló fiú példázatában! Az atyai vagyon ráeső része fontos volt. Azt érezte, hogy jár neki. Nem minden a maga idejében, hanem előlegként. Az édesapa nem zúgolódott, nem bocsátkozott vitába a különös kérés miatt. Az isteni lélek azonban abban a pillanatban, s még addig, míg tartott a pénzből, nem jelent meg a fiúban. A megbánás pillanatában azonban nemcsak megkörnyékezte lelkét Isten, hanem teljes mértékben hatalmába is kerítette. Nemcsak befolyásolta jó irányba, hanem teljes mértékben meghatározta annak jövendő viszonyulását. Attól a pillanattól már nem a követelőző, tékozló, feslett életmódot folytató, rossz fiú csupasz megbánásáról, vezekléséről olvasunk, hanem azzal szembesülünk, hogy nem érdemes a fiú megnevezésre.
Kedves Testvéreim! Érthető tehát? Persze, hogy igen, hogy mit mond a Lélek és mit akartam én is mondani nektek! Tudjátok meg ismételten, tehát, hogy milyen nagy és felemelő érzés, amikor tudjuk, hogy vagyunk valakié. Vagyunk elsősorban azoké, akikhez vérségileg, testileg-lelkileg hozzátartozunk. Boldogok vagyunk, amíg érezzük, hogy gyermekeként gondol ránk a szülőnk, a szülőföld, nemzetünk. Még nagyobb boldogság azonban tudnunk, hogy velünk van Isten. De nem csak, hanem Lelkével vezérel bennünket, hogy ne essen bántódásunk előhaladásunkban. Jó nekünk, hogy Isten lelke vezérel, hiszen annyi minden áll akadályként elénk életutunkon. Azért van mindig mellettünk Isten, hogy segítő kezet nyújtson nekünk azonnal, ahogy kérjük tőle. Vigyázzunk, tehát mindenkor arra, hogy miként, milyen cselekedetekkel, milyen gondolatokkal haladunk feltett szándékaink felé, mert velünk, mellettünk van állandóan Isten vezérlő lelke.
A mai üzenet, tehát abban csúcsosodik ki, hogy hisszük-e, elfogadjuk-e Isten lelkét vezérlőnkül, s amennyiben igen, akkor milyen magaviselettel viszonyulunk azon elvárásának, hogy az ő fiai lehessünk és maradhassunk?
Lassan, mai beszédem vége fele engedjetek meg nekem egy újabb, személyes megnyilatkozást. Rokoni, baráti körökben volt már példa rá, hogy megszólítottam némelyeket a hozzám közeliek közül, mert nem tudtam elhallgatni megjegyzéseiket. Ez abban merült ki, hogy szerényen figyelmeztettem arra, hogy mindenik szülő, még akkor is, ha esetenként nem úgy döntött, ahogyan gyermeke elvárta volna, megérdemli, hogy édesnek szólítsa a gyermek. Ha pedig ez nem megy születésénél iskolázottságától fogva, akkor vegye abszolút kötelességnek, mert nem az a tény kötelezi őt erre, mert XY gyermeke, hanem, mert első sorban Isten egyezett bele abba, hogy szülei világra hozzák. Másod sorban az sem mellékes, hogy valaki miként ápolja szülei emlékét. Nem kioktatni akarok, hanem csupán szerényen arra figyelmeztetni, hogy bizony ilyenek vagyunk.
Végül pedig elnézését kérem a gyülekezetnek azért, hogy Isten fiainak neveztem magunkat. Akár tetszik, akár nem, akár hisszük, akár nem, Isten akarata szerint vagyunk ebben az életben, s az ő beleegyezésével távozunk. Jól tesszük, ha időnként figyelünk imádságainkban, hogy Isten vezérelje gyermekeink lelkét. Ámen.
