Debreceni Unitárius Egyházközség

viselkedés

„Aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, engem fogad be.”

Mt 15,8.

=========================

Ne essék félreértés! Nem akkor birtokoljuk Jézus viselkedési módját, amennyiben befogadunk egy igen kedves arcú, ártatlan gyermeket, hanem az a cél, hogy olyanokká válva befogadjuk egymást!

=========================

=========================

Becsület

„Gondold meg, ment-e már valaki is tönkre ártatlanul? Becsületes embert mikor ért pusztulás?”

Jób 4,7.

=========================

Kimondjuk-e mindannyian, hogy a becsületért, a megbecsülésért szállunk síkra? Amennyiben igen, akkor ezzel a hittel élhetünk a világ bármely sarkában, s nem marad más kötelességünk, mint folyamatosan, de szorgosan éljünk a becsület követelményei között. Vigyázzunk arra, hogy sem koholt vádak alapján, sem valós tények birtokában ne gázoljunk senki becsületébe. Hagyjuk, hogy mindenki, saját maga legyen ebben is becsületének munkálója, éppen az által, hogy megbecsüli, vagy elhanyagolja mások életét. Ne feledjük, tehát, hogy soha, senki nem ment tönkre ártatlanul, s a becsületes embert nem érheti pusztulás.

=========================

=========================

Olvasmány:

Zsolt 97, 1-12

Világosság, avagy a NAP

Valóban édes a világosság és jó a mi szemeinkkel néznünk a napot.”        Préd 11,7.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Az időközben előkerült gondolatok, illetve a mára kijelölt téma tették szükségessé a mai beszéd megírását. Ha úgy tetszik a sok isteni áldás közül az egyikről van szó, ami nem más, mint az édes világosság, melyet az égen ragyogó Naptól kapunk. A magyar kifejezés két fontos jelentést hordoz magában. Az egyik a világosságot árasztó fényforrást jelöli, a másik pedig a 24 órás időszakokat nevezi meg. Tulajdonképpen e másodikkal egy új gondolatsor indulhat Isten áldásai sorában, viszont addig néhány fontos, ismeretünket feszegető kérdéskörrel kell megismerkednünk, a világosság legfontosabb forrásával, a Nappal kapcsolatosan.

Az ég lámpása, ahogy fogalmaz a zsoltáros (136,7), egy olyan égitest, mely melegít, süt, megbarnítja, megfeketíti az ember bőrét, de ugyanakkor kiszáríthatja a földet is. Amiként Isten megteremtette a világot és benne mindent, így a Nap megteremtése is Isten feladata volt. Nemcsak a zsoltáros, hanem Pál apostol is azt hiszi, hogy a Nap Isten dicsőségét tükrözi, sugározza szét a világba (1 Kor 15,41). Az ég lámpása belevilágít a jövőbe is. Vegyük szemlélet alá, hogy mit tartogat ez a fény, világosság, Isten, ragyogó Napja.

A Prédikátor megjegyzésével kapcsolatosan, már a kezdet kezdetén van némi ellenvetésem. A szentlecke első része, általam eddig még nem hallott fogalmazásba helyezi a napfényt. Édesnek nevezi azt. A második része bizonyos abszurdumot állít, mert csak megfelelő napszemüveggel lehet a napba nézni. Erre azonban nem volt lehetősége az ószövetségi embernek. Sőt, tudjuk, hogy pl., a napfogyatkozás alkalmával, csak az erre a célra készített szemüveggel lehet a Nap felé figyelni. Mi lehet akkor az elfogadható magyarázat, mely érthetővé teheti e látszólagos ellentmondást. Úgy találom, hogy éppen az édes világosság, előbbi megjegyzésnek köszönhetően, úgy beszélhetünk a „Napba nézés”-ről, mint, akik nem közvetlen nézzük a Napot, hanem azt az édes világosságot, mely láthatóvá, derűssé, világossá teszi életünk értelmét. Amennyiben sikerült megértenünk ezt a megfogalmazást, akkor tovább haladhatunk elmélkedésünkben. A napba nézés egyik lehetőségét éppen a jövő felé tekintés nyitja meg. A kérdés az, hogy a valóság talaján maradva szembe merünk-e nézni saját „napunkkal”?

1). Felkel a Nap. Több olyan helyet is találunk a Bibliában, ahol úgy fogalmaznak a könyvek írói, hogy feltámad a Nap. Figyeljünk csak Máté evangéliumának fogalmazására! A nap feltámad mind a jóknak, mind pedig a gonoszoknak (5,45). Sőt, Mózes Könyvében még ezt a gondolatot is megelőzi az a kijelentés, hogy minden népnek feltámad a Nap (5 Móz 4,19). Ha csak ezt a tényt vesszük is alapul, máris elmondható, hogy ebben az esetben nincs kivétel ember és ember között. Mindenki számára feltámad, életre kel a Nap. Elárasztja fénnyel a világot. Minden ember örülhet az új reggelek világosságának. Vagy nem így van? Nem, mert pl., a vak emberek, akik születésük óta soha nem láttak világosságot, nem láthatják meg a fényt, s ilyenképpen nem jelent számukra édességet a világosság. Sőt a régi várbörtönök mélyen fekvő celláiban sem volt tapasztalható az édes világosság naponkénti feltámadása. A fenti esetek azonban a kisebbséget jelölik, akiknek sajnos és szomorú esete azonban nem változtatja meg a felkelő, új Nap, örömöt hozó édességét. Felkelt-e számunkra egy új időszak új Napja? Ha korlátozott látási adottságokkal is, de neki kell látnunk az ígéret megkereséséhez, melyet csak azok nyerhetünk meg Istentől, akik vágyunk hasonló áldásai után.

2). A Nap elnyugszik. Amilyen szépen felkel a Nap, éppen olyan gyönyörűen nyugszik le a föld távoli, vagy éppen közeli horizontján. Általában a naplemente is élmény dús látványt szokott nyújtani, mint a tengeri napfelkelte. Sokan azonban azt gondolják, hogy a naplemente utáni, földre boruló sötétség szomorúsággal tölti meg az ember lelkét, ám ez másként van. Való igaz, hogy a Nap, egy nap eltűnik a láthatárról, amikor kialszik a természetes fény, és az édes világosságot sötétség váltja fel. Az emberek nagy többsége azonban örvend, hogy leáldozott végre a Nap, hiszen csakis ettől kezdve térhetnek pihentető nyugovóra.

A Nap elnyugvásának van még két olyan tartozéka, melyekről említést kell tennem. Addig, míg sokunk számára, édes világosságot áraszt a Nap fénye, sokak részére keserűséget tartogat. Az egyik éppen a már említett pihenési szándék előzménye, a megfeszített munka, mely nem csak örömet, de sok megpróbáltatást is jelent. Az édes fényben elvégzett fáradtságos munka után, először is akkor lesz édes a pihentető álom, amennyiben a lenyugvó Nap eltűnése előtt megkapja minden munkás az őt megillető bérét (5 Móz 24,15). A harmadik, és egyben utolsó, de mégis első helyre kívánkozó fontossággal bír az a követelmény, hogy a Nap nem hullhat alá az égről addig, míg meg nem bocsátottunk haragosainknak (Ef 4,26). A legjobb barátom azt szokta mondogatni, hogy neki azért sikerül a nap bármelyik szakában nyugodtan aludnia, mert tiszta a lelkiismerete. Ilyenképpen valóban összhangba hozható a megbocsátás követelménye a lelkiismeret édes, de ugyanakkor tiszta állapotával.

3). A Nap elhomályosodik. A Nap, tehát nem csak felkel, lenyugszik, hanem időközönként el is homályosodhat. Ez a tény - a többi, természeti megnyilvánulások mellett (felhő borítja el, köd takarja el, szmog fedi el, stb.) két helyzetképet szeretnék megvilágítani. Az elsőt Jézus életéből emelem ki, sőt szenvedésének abból az időszakából, amikor az evangélista elmesélése szerint Jézus halála után a Nap elsötétedett (Mt 27,45). Nincs rá szükség, hogy igazolni igyekezzem a korabeli napfogyatkozás valószínűségét. De van valami maradandó erkölcsi mondanivaló a megjegyzés mögött. Gondoljunk csak arra, hogy milyen kellemes, édes pillanatot élünk azok társaságában, akikről tudjuk, hogy mindenkor javunkat akarják, akik minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a szeretet tiszta érzéseit ültessék szívünkbe. Ezután gondoljunk arra, hogy micsoda szomorúság költözik lelkünkbe akkor, amikor elveszik tőlünk szeretteinket, vagy akár elveszítjük a kedves embert. Nincs olyan szó, mely megvigasztalhatna, nincs olyan ember, aki tele rakhatná lelkünket, életünket, az azelőtt megszokott édes fénnyel. A Nap elhomályosodása olyan egy nappalban, mint, amikor lelkünk verőfényére rátelepedik az életigenlést, a reménység sugarát megfojtó keserűség, bánat.

Jó és édes számunkra a világosság, jó nekünk néznünk Isten fényes Napját, de ugyanakkor keserves tapasztalat, amikor szemléljük a fényt eltakaró homályt, sötétséget. Miként viszonyulunk ilyenkor? Az emberek többsége nyomban a haragvó Istenre gondol, aki nem bánta meg ugyan, hogy világosságot, édes fényt árasztott teremtményeinek, de ugyanakkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy nem hanyagolja el szerény figyelmeztetéseit sem. Azt mondják sokan, hogy Isten délben szakította meg boldogságukat (Ám 8,9), éppen akkor, amikor a legtöbb örömet várták életüktől.

Egyszer, s mindenkorra megállapíthatjuk, hogy a lelki elhomályosodások is, majdnem olyan törvényszerűségek hitünk erősödése érdekében, mint amilyen fontos, hogy esőfelhők eltakarják időnként előlünk a Napot. A megmagyarázhatatlan életfordulatok, melyek beárnyékolhatják lelki életünk eddigi verőfényes egét, olyanok, mint pl., a szmog. Erről pedig nem mondhatjuk el, hogy szükséges rossz. Csak azt, hogy egyes helyzeteket mi idézünk elő, melyek után nagyon hosszan tartjuk magunkat ebben az önmarcangoló elhomályosodásban.

Végül elmondhatom, hogy Jeremiás próféta megfogalmazása értelmében jövőnket illetően nincs semmi okunk arra, hogy féljünk az égi jelektől (Jer 10,2). Sem attól, ha hevesen tűz a Nap, sem attól, ha huzamosabb ideig takarják el felhők a Napot. Hanem inkább azoktól a jelektől kell tartanunk, és egyben óvakodnunk, melyek lelkünket sötétítik el, melyek nem csak beárnyékolnak, hanem örök időre meddővé, pusztává tehetik a talajt, mely minden jónak a melegágya.

Adja Isten, hogy drága fényével Isten hozza fel számunkra a Napot, és adjon meg minden lehetőséget arra, hogy a naponkénti fény édessé tegye a munkánk és szeretetünk nyomán megszületett áldást. Isten dicsőségére, mindannyiunk békességére és boldogságára. Ámen.

Téma: világosság

Textus:

Valóban édes a világosság és jó a mi szemeinkkel néznünk a napot.”         Préd 11,7.

BIZALOM

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben!”

Jn 14, 1.

=========================

Igaziból miért is ne lehetne reménységünk egy állandóan rólunk gondoskodó Atyában? Ennek a gondoskodó szeretetnek alapja a hit és a bizalom, melynek kezdetleges, de ugyanakkor szép megnyilatkozását olvashatjuk az Ószövetségben, ahol Isten előttünk megy, velünk van és lesz, nem hagy el minket és el nem marad tőlünk, csak ne féljünk, és ne rettegjünk (5 Móz 31, 8.). A hit és bizalom, tehát kizárja a félelmet és rettegést. Ne féljünk, mert Isten velünk van (Ézs 41, 10.).

=========================

=========================

    Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek!”  Jn 14,1

Kedves Testvéreim, szeretett, ünneplő Atyámfiai!

Kiválasztottuk a megpróbáltatásokkal terhes utat, melyekről megállapítottuk, hogy ez a mi utunk. Bármennyire is kellemetlenek ezek váratlan, vagy bekövetkező helyzetei, csakis ezen érhetjük el megálmodott reményeinket. Ezen az úton közösen haladunk előre „ellenségeinkkel”, akik ideig-óráig feltartóztathatnak ugyan, vagy éppen mi kereshetjük megbocsátásukat. Megpróbáltatásainkat számos vitával nehezítjük, amikor világi és vallási kérdésekben azt szeretnénk eldönteni, hogy közülünk ki a nagyobb, vagy kinek van igaza. Amennyiben megpróbáltatásaink között sikerül érvényre juttatnunk a megbocsátást, megbékélést, akkor nyugodtan felsóhajthatunk, hiszen elérkeztünk életünk egy nyugodtabb szakaszához. Sőt arról is számtalanszor megbizonyosodunk, hogy embertársaink, közeli szeretteink Jeruzsálembe vezető úttá varázsolták életutunkat, hogy minden feltételünk meg legyen a boldogságra.

Ennek ellenére azonban a gyakorlati tapasztalatok óvatosságra intenek, s mi ennek tudatában ismerkedünk Jézus további útjainak részleteivel, s kifejezésre juttatjuk, hogy döntésünk megváltoztathatatlan, s adódó keresztjeinkkel haladunk tovább Jézus nyomában, Isten gondviselő szeretetéből remélt áldásokkal teljes vágyaink felé.

Az árulás kényszerhelyzetén és a Jézus-tagadáson át az elítélésig bejártuk az utat, ahol megtapasztaltuk a tévedés lehetőségeit. Méterben meghatározva közelinek tűnik a Golgota és rövidnek a megteendő távolság. Ha azonban Jézus lelkületével és érzéseivel szemléljük a hátralevő utat, akkor más vélemények kereszttüzébe kerülünk. A vívódásokkal teljes imádságok súlya, szívet-lelket megpróbáló keménysége nagy erőfeszítést követel.

Jézus útja ismerős előttünk. Jézus útja a miénk is. Jeruzsálemi bevonulásával, a Golgotával, a keresztre feszítéssel együtt. Hangos fogadások ünnepeltjei vagyunk. „Pünkösdi királyok” a magunk gondterhelt, megpróbáltatásokkal dúsított életében. Életünket szép, csodás, Isten adta lehetőségnek tartjuk, s mint ilyenért imádkozunk is megtartásáért. Na, és vannak életcéljaink, melyek rég túlléptek a világi gondolkodásra jellemző határmezsgyén. Vállaljuk az ünneplést, de vállaljuk a megalázást is. Téves döntéseinkért vállaljuk keresztjeinket. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk - mondjuk a Szentírással és indulunk életünk Golgotája felé. Óriási előnyünk van Jézussal szemben. A mi életünk előttünk van és utunk Isten kezében található. Sőt, ha jól tudom, a „feszítsd meg” kiáltásokat csak sejtjük.

Megnyugtatlak, hogy egy szép belátással lettünk gazdagabbak: Isten gondviselésével igaz útra terelt minket. Időnkénti imádságainkban arról emlékezünk, hogy Isten segítsége nélkül még mindig nehézségben vesztegelnénk. Istennek tulajdonítjuk, hogy igaz útra vezetett minket. Tehát, nem őseink meggyőződését követő hitünket, nem saját elképzeléseinket, nem az új világ megannyi követelményeihez igazodó gondolkodásunkat, hanem Isten gondviselő szeretetét részesítjük előnyben. Így nem az emberi, koholt, vélt igazságok útja vezet, hanem az örök, megmásíthatatlan és kifordíthatatlan isteni igazság. Jézus Isten igaz útjára vezérelt, ahol lépten-nyomon belekapaszkodhatunk Isten atyai gondviselésébe.

Isten gondoskodása velünk is marad ezen az úton. Kijelentem, hogy Isten érezhetően velünk van vándorutunkon. Csak használ nekünk, ha egy ilyen felismerés nyomán hasonló tapasztalatokat élhetünk át. Ne legyünk csalók a megpróbáltatásokkal teljes életutunkon. De, lássuk be, hogy meg-meggyengülő, jellemben ingadozó emberekként sokszor tévedünk Istennel és embertársainkkal szemben. Ez azonban sosem jelenti azt, hogy Isten és felebarátjaink elfordulnának tőlünk. Ellenkezőleg. Tévedéseink után sokkal több reményünk lehet arra, hogy megbántott szeretteink és Isten is visszafogadjanak szeretetükbe. Természetesen ezért hálásak is lehetünk nekik.

Érezzük szívünkben a ránk áradó gondviselés állandó tevékenységét? Jézus erről az isteni gondviselésről szólt, amikor kihangsúlyozta tanítványainak, hogy ismerik az utat, ahová ő menni fog: Isten gondviselő szeretetébe. Ez a mi ünnepléseinknek járható útja! Nehéz, de áldásos. Akkor van ünnep számunkra, amikor megtaláljuk egymást Isten gondviselő szeretetében.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok boldog ünneplést minden székelynek és magyarnak az államalapítás ünnepén.

Atyafiságos tisztelettel és szeretettel:

Pap Gy. László unitárius lelkész

Debrecen 2008. augusztus 19.-én.

ÜNNEPLÉS

„Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?”

Mt 7,3.

=========================

Lehet ilyen hangulatban ünnepelni? Ha valaki megmondja neked, hogy kilóg szemedből a gerenda, mert a másikéban te szálkát látsz, hát tudsz ilyen lelki állapottal ünnepelni? Rá tudsz összpontosítani azokra, akik életüket áldozták a jó eszméért?

Elmegy a kedved mindentől. Az ünnepléstől, de az őszinte főhajtástól is, hiszen azért jársz hasonló helyekre, hogy megerősítsd megroggyant hitedet, reménységedet.

Na, légy szíves, gyere velem ebben a hátra levő időben a bűn labirintusában, s meglátod, hogy felér ez a kis idő egy őszinte ünnepléssel.

=========================

=========================

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”

Mt 6, 11.

=========================

Életünk folyamán nagyon sokszor adódik, hogy éppen mi vagyunk asztaltársaságok házigazdái, mikor egymás örömét, szorongását és bizony hibáit is felfedjük. Itt, e helyen azonban Isten a mi házigazdánk, aki örökérvényű üzenetét tolmácsolja adományában, abban a darab kenyérben, melyet magunkhoz veszünk, s melyből kipattan minden ember számára a megfelelő üzenet: vigasz, ígéret, megbocsátás és szeretet.

Így kérjük tehát Istentől a mindennapok kenyerét, mely tulajdonképpen a szükséges táplálékot jelenti számunkra, de anyagi mivoltában is Isten adománya marad. Ez a hit magaslatán azt jelenti, hogy adományként kapunk egy szót, mely az élet kenyere (Jn 6, 32.): öröm és bánatban, jólét és szenvedésben, szegénység és gazdagságban egyaránt.

=========================

„Kinek-kinek munkája mutatja majd meg, hogy erre az alapra aranyból, ezüstből, drágakőből, fából, szénából vagy szalmából épít-e.”

1Kor 3,12.

=========================

Lássuk be végre, hogy egy közösségben nagyobb a valószínűsége, hogy a tagok szinte könnyedén összerakják a szóban levő lelki ajándékokat, a bölcsességet, a tudást, a hitet, a gyógyítást, a csodatevést, a prófétálást, a különféle nyelveken szólást és azok értelmezését. Azt mondom, tehát, hogy közösségünk akkor bizonyul e lelki ajándékok birtokosának, amennyiben nemcsak hiszi ennek lehetőségét, hanem úgy is cselekszik. Ha észreveszi, hogy lakóháza szükséges javításokat kíván, de továbbra sem szégyell ide járni, mert ez az övé. Ehhez igenis hozzáadja életének legdrágább kincseit azért, hogy rendben tudja épületét, s rendezhesse az esetenként megingó lelki életét. Támaszává válik gyülekezetének, s a közösség így válik az ő segítőjévé a szükség idején. Nem beszélve arról, hogy micsoda biztonságot jelent e hosszú folyamatban Isten örökös jelenléte és szeretetteljes gondviselése.

=========================

Olvasmány: Ézs 40, 27-31

Ti vagytok a föld sója 

„Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való már egyébre, minthogy kidobja és széttapossa az ember.” Máté 5, 13-14.

Szeretett Testvéreim, Atyámfiai! Szeretném, ha mai prédikációm egy sikeres vállalkozás lenne arra, hogy közelebb kerüljünk életünk naponkénti értelméhez, sőt kicsengne a hivatás is, melyet betöltünk azon a helyen, ahol élünk. Ennek érdekében kérlek, keressünk legalább három lehetőséget és ugyanannyi ízt. Képzeljétek el, hogy szánkba is vesszük ezeket, megízleljük, s szó nélkül tudjuk máris, hogy milyen a hatásuk ránk. A megízlelés pillanatában mindenki egyformán nyilatkozik. Ebben tehát megegyezünk. Sorolom: cukor- édes; epe- keserű, só- sós. A felolvasott alapgondolat értelmében maradjunk tehát a harmadiknál!

1). Be kell vallanunk, hogy sokszor nekünk, magyar unitáriusoknak is hasznunkra válna, ha olyan mélyen és határozottan tudnánk Istenhez viszonyulni, mint másfelekezetű testvéreink. Megemlíthető az a mózesi tanítás, miszerint: ha valaki áldozatot akart bemutatni Istennek, akkor bőven meg kellett szórnia sóval a feláldozandó húst. A só tehát benne volt a zsidó ember Isten iránti szövetségében.

2). A só fontosságát néhány példával ecsetelem:

- ízesít: Só nélkül nem étel az étel - mondják sokan, legfentebb diétás. A hasonlóan főző asszonyok is nem hiába vigyáznak arra, sőt megjegyzéssel is követik mozdulatukat, amikor gondosan adagolják az ennivalóba a sót, de kiteszik az asztalra a sótartóba is.

- megóv a romlástól: Kissé kellemetlen a példa, de tény, hogy egyes állatok lenyúzott bőrét gazdagon megszórják vele, hogy megvédjék az idő előtti károsodásoktól.

- tisztít: Olvashatjuk, hogy a pecsétek eltávolítására is használható, ami elég gyakran előfordul.

Amit eddig elmondtam, a mindennapi élet gyakorlatára vonatkozott, melyre tulajdonképpen ráépül a sokatmondó példázat. Most az a feladatunk, hogy ennek fényében megvizsgáljuk a mondanivalót, melyből kiszűrhető a tanulság, mellyel találkoztunk már eddig is ugyan, de amire kellően még sosem figyeltünk fel.

a). Isten biztosít egy nagy élet- lehetőséget azok számára, akik Jézus tanítványainak érzik magukat.

b). Ráeszmélhetnek arra, hogy ők megsokszorozódottan felelősséggel tartoznak mások iránt.

c). Tapasztalhatják, hogy ők is nagyon fontosak mások számára, mert nemcsak magukért, hanem az egyesekért és a közösségért is tehetnek valami jót.

d). Ezeknek a tanítványoknak van egy megkülönböztető tulajdonsága, hogy ők az életben egy olyan szerepet „játszanak” melyre alkalmilag nem vállalkozhat senki sem. Bevallhatjuk, hogy ők egy olyan tragikomédia szereplői, mely egyetlen folytonos felvonásból áll. Nincs szünet, s csak a nézők, szemlélők hagyhatják el időközönként a színpadot. Lehet, hogy egyszer ők is visszatérnek, ha elnémult valamelyik tanítvány színész, viszont az ő szerepét, senki nem folytathatja többé. A prózai szöveg úgy magyarázható, vagyis annyit jelent, hogy mindannyiunknak adva van egy földi élet, melyet meg kell élnünk szépségeivel és kudarcaival. Nincsenek szünetek, nem lehet abbahagyni, és újra kezdeni, mert az egyetlen folyamat. Nyilvánvaló, hogy mindenki a saját életét éli, és itt csakugyan senki nem helyettesíthető. Ebben található tehát az első megjegyzés lényege, hogy az Jézus követőinek ismertető jegye, hogy ők már felismerték a nagy lehetőséget, s igyekezzenek úgy kihasználni életüket, mint egy soha vissza nem térő alkalmat. Ebben átérezték azt is, hogy mennyire fontosak embertársaiknak és Istennek, s ez a meggyőződésük készteti arra, hogy használhassanak mindig másoknak.

3) Arra bíztatlak szeretett testvéreim, hogy álljunk elő képzeletben, s vállaljunk, - mint Jézus tanítványa egy-egy szerepet az életben. A nagy rendező a gondviselő Isten, aki nagyon türelmes velünk, viszont a színfal mögül, a háttérből négy dolgot kér tőlünk: jobb ízt, több tisztaságot, romolhatatlanságot és értelmet.

Egy tanítvány előáll és elvállalja a szerepet. Ezt szeretném megpéldázni a következőkben. Képzeljétek el a tanítványt, aki kiállt az élet színpadára, s elmond egy sóval ízesített, előre betanult monológot, melyet nem író írt, nem is ő, hanem éppen Isten. A szerep címe a következő: „Hűségeskü egy ízes élet mellett”. Szíves engedelmetekkel átveszem ezt a szerepet, s igyekszem tolmácsolni azt. A tanítvány a következőket mondja: „Mi vagyunk a földnek sója. Te és én, akik vállvetve haladunk az élet színpadán. Mindkettőnknek meg van a maga szerepünk és sónk a mindennapi életünkben. Van eset, hogy az életet eljátsszuk, s közben a sóra nagyon vigyázunk; nem szórjuk, tartogatjuk, spórolunk vele, míg észre nem vesszük, hogy haszontalanná vált. Előfordul az is, hogy adott esetben rosszul játsszuk meg az életet, viszont az annak ízt adó sóval is bőkezűen bánunk és szórjuk mindenfelé értelmetlenül.

4). Egyszer aztán a tanítvány azt kérdezi tőlünk, hogy végre „Szeretnél-e só lenni? Olyan só természetesen, melyet Isten saját kezével rak megfelelő mennyiségben a szükséges helyre? Szeretnél-e íz, jó íz lenni valakinek az ennivalójában, hogy dicsérhessen téged a belőled táplálkozó? Szeretnél-e tisztaságot és romolhatatlanságot biztosítani ebben a világban, ebben az életben, melyről te is meg vagy győződve, hogy nagyon szennyes? Szeretnél-e egy lenni azok közül, kiket Isten magasztosít fel arra, hogy mások, embertársaid életének biztosabb célt és értelmet adj?” Félbeszakítom a tanítványt.

5). Szeretnék én is most egy becsületes, igaz feleletet adni, s Isten is hasonló elvárással van irántunk. Gondolom, nem tévedek, ha általánosítok, s azt a kijelentést teszem mindannyiatok nevében, hogy: „Bizony szeretnénk!” Ebben az esetben csak azt kell megkérdeznünk, hogy akkor mégis mi a nehézség, megakadályoz bennünket ebben valami? Semmi, csak esetleg annyi nehézségünk lehet, hogy rosszul sózunk!

6). A következőkben eligazításokat keresek, hogy miként adagolhatjuk helyesen a sót:

Beszédem elején arra kértelek, hogy próbáljatok odafigyelni három ízre, s nem került nehézségbe az sem, hogy ott érezzétek szátokban azokat. Most csak két szót mondok: isten és só. Teljesen két, különböző kifejezés, más értelemmel és más ízzel. Arra figyeljünk, hogy ebben a sok ízben, a só mindig só marad. Nem így vagyunk azonban Istennel. Egyszer édes, máskor keserű, majd savanyú, majd epés. Itt van a rejtély, mert ugyanaz a szó más és más érzést ad a szájba, más indulatot a szívbe. Kérdezem: vajon ezért Isten a hibás? Vagy mi emberek, akik mindig édesen, kedvesen, kitartóan kellene kiejtenünk Isten nevét. Így kellene megtartanunk azt is, ami vele összeköt. Tagadhatatlanul így van ez, mert különbözőek vagyunk: az egyik fülében kedvesen cseng az isteni parancs, a másik kitartóan szidja, káromolja Istent, az édes Atyát.

7). Nem kérdezitek meg, hogy mit tesz a tanítvány, aki belekezdett a monológjába? Nem áll meg, hisz ő meggyőződéssel vallja, hogy élete egyetlen felvonás, csak elhalkult kissé. Lent a nézőtéren néhányan tapsolnak, mert tetszett nekik, amiről beszélt, ahogyan íz akart lenni mások életében. Kevesen azonban felkiáltottak a színtérre, hogy hazug! Két lehetőség tárulkozott ki előtte: vagy elhallgat örökre, s mást hagy tovább beszélni, vagy tovább dicséri Istenét, s igyekszik ezután is megtartani Isten mellett azokat, kiknek szájában a kenyér sokszor keserű, de az imádság szava mindig édes marad.

8). A Jézustanítvány nem tétovázik, úgy gondolja, hogy folytatja a szerepet, csendes imádságba kezd. Sok mindent elárul az a néhány mondat. Nem bántja szóval az istentagadót, imádkozik azokért, kik gyűlölik az embert, s csak annyit kér, hogy maradjon meg a hite, mely egy biztos kapocs föld és menny között.

9). Szeretett Testvéreim! Jézus követésének annyi félelmetes visszahúzó akadálya van, hogy sok nehézség árán sikerül megmaradnunk jó íznek ebben az életben. Amiként a mai tanítás arra figyelmeztetett bennünket, hogy a só ízesít és megóv a romlástól, egyben mától kötelességünké is vált - mint az apostoloknak -, hogy elsősorban magunkat, de embertársainkat is megóvjuk a szellemi- és erkölcsi romlástól, s naponként arra törekedjünk, hogy egyre kedvesebbek legyünk Isten és egymás előtt. Amennyiben hivatásunkban, vagy egyéni, családi életünkben hűtlenekké és haszontalanokká lettünk, mint értelmetlen dolgot kidobnak és eltaposnak bennünket. Így hát Isten akaratát, Jézus tanítását követnie csak annak lehet, aki hasonlóvá lesz az életnek, a dolgoknak értelmet adó sóhoz. Szigorú követelmény áll előttünk. A vagy- vagy kötelessége! Itt és most kell betöltenünk a jó ízt adó szerepet. Másként Isten nem tud segíteni az embereken, akár az ízét veszített són. Kidobják, és eltapossák az emberek. Vigyázzunk, mert az ízt adó sók és az eltaposók is egyaránt mi, az emberek vagyunk és lehetünk. Mi pedig egymást nem taposhatjuk el!

Gondolom, hogy ez a prédikáció, kérdéseket vetett fel arra vonatkozóan, hogy ki, mennyire tölti be só szerepét, s ugyanakkor hiszem azt is, hogy e mai istentisztelet is egy marék só lehet a többihez. Ámen.