Debreceni Unitárius Egyházközség

2008. november 23

Textus:

„Gondoljátok meg azért, hogy ő ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek lelkeitekben elalélván.” Zsid. 12:3

Téma:             szenvedés

Rövid magyarázat:

Régi kérdések sorát veti fel az a nehéz állapot, amelyben úgy érezzük, hogy ismételten magunkra hagyott Isten. De nemcsak, hanem egyszerűen engedi gonosz embertársainknak, hogy uralkodjanak rajtunk. Bármilyen formában. Tudjuk mi, felismerte környezetünk, félreérthetetlenül megmagyarázható, hogy igazságtalanul szenvedünk, s ennek ellenére Isten mégsem avatkozik bele, hogy elnémítsa sanyargatóinkat, hogy megváltoztassa a lehetetlen állapotot.

A miértek sokasága sem segít közelebb kerülnünk a megoldáshoz, amennyiben nem figyelünk Jézus szenvedéseire, valamint azoknak mártírhalálára, akik eszméért, vagy valamilyen nemes célért feláldozták életüket.

Nagy baj, amikor a szenvedések forrását egyedül Istenben látják az emberek, s közben nem veszik észre, hogy múltbeli tévedéseik, át nem gondolt tetteik következményeként csapódik le sok, a mában kellemetlenségeket okozó esemény. Az istentagadónak hiába hívjuk fel figyelmét saját tévedéseire, mert azt soha nem lesz hajlandó elfogadni. Nem állítja saját magát a hiba forrásának középpontjába. Az viszont, aki bízik Istenben, bizalommal fordul hozzá, s bár bizonyos mértékben Istent látja minden történés középpontjában, s így ott is, aki beleegyezett abba, hogy gonoszok uralkodjanak szerény embertársaikon, nem késlelteti gondviselését, s szó sem lehet arról, hogy elhanyagolná gyermekeit.

Pál apostol is arra törekszik, hogy megerősítsen lelkünkben, mert mindennél fontosabb, hogy elég erőseknek bizonyuljunk a már elviselhetetlennek látszó körülmények között.

Bibliai olvasmány:

Emeld föl hangodat! Ki ad feleletet? Melyik szenthez akarsz folyamodni? Valóban, bosszúság marja az együgyűt, halálba kergeti haragja a balgát. Láttam, hogy egy bolond gyökeret vert, de hirtelen átok szállt a tanyájára. Fiai messze estek a jóléttől, a kapunál elnyomják őket, nincs védelmezőjük. Amit learatnak, éhezők eszik meg, merthogy elragadja az Úr foguk elől, s szomjasok kapkodnak a javaik után. Sohasem a földből sarjad elő a baj, nem a szántóföldön terem a szenvedés. Az ember maga okozza a bajt, ahogy a sas keresi a magasságot. De én azért mégis Istenhez fordulnék, ügyemet Istenem elé terjeszteném. Ő alkotja, ami nagy s kifürkészhetetlen, csodás tetteinek se szeri, se száma. Ő ad esőt a föld színére, és vízzel öntözi a tágas mezőket. Föl tudja emelni a megalázottakat, és jólétet ad a szomorkodóknak.

Jób 5,1-11

Kategóriá: Prédikáció témák | Nincs hozzászólás »

Bibliai olvasmány:                Ef 4,1-6

Énekek:                                 21, 185, 41, 261

DÁVID FERENC EMLÉKBESZÉD – 2008.

„Ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.” 2.Tim. 4:2

Kedves Atyámfiai, szeretett, ünneplő Testvéreim!

Repül az idő, tovatűntek az októberi megemlékezések, s lám máris elérkeztünk első püspökünk, Dávid Ferenc halálának 439. emléknapjához. Ilyenkor sok minden eszünkbe jut, ami visszaléptet a kezdetekhez, de felerősödik bennünk a régebb is megfogalmazott óhaj, hogy bárcsak sokkal többen vennék tudomásul, hogy milyen régóta létezik az unitárius vallás, az a hit, mely a lehető legtisztábban hirdeti Jézus Isten- és emberszeretetről vallott felfogását, a türelem vallását, a vallás szabadságát. A magam részéről ebben az esztendőben is azzal a hittel és bizakodással hajtok fejet első püspökünk emléke előtt, hogy most is megismerik néhányan vallott felfogásunkat, s így velük is bővül azok tábora, akik hasonlóan vélekednek, hisznek, mint mi, csak éppen nem mondják ki hangosan.

A jelenlevőkben akár joggal feltevődhet a kérdés, hogy miért nem választottam az alkalomnak megfelelőbb alapgondolatot? Bízom abban, hogy beszédem elhangzását követően nem lesz egyetlen hasonló kérdés sem, hiszen nem szükséges az erőlködés legparányibb formája sem ahhoz, hogy belevigyem a felvett szentleckébe, mára tartogatott, emlékező érzéseimet és gondolataimat. Mielőtt elindulnánk közösen az általam megjelölt úton, csak egy annyit említek még elöljáróban, hogy én most is, mint minden alkalommal azt a vezetőt látom Dávid Ferencben, aki nemcsak Isten egysége mellett vállalta a vértanúságot, hanem ugyanolyan fontossággal bírt életében és halálában a béketűréssel hirdetett tanítás is.

Az emlékezést gyermekkorom eseményeitől kell kezdenem annak érdekében, hogy kellőképp nyomon kövessem a szentlecke támasztotta gondolataimat. Amikor első püspökünk általános, unitárius vallásunkra vonatkozó tanításait látom, azt alkalmazom mindennapi életünkre, akkor nemcsak az iskola padsorai között sétáló, a mutató pálcáját lóbáló, időnként ide-oda koppantó tanítómat, tanítóinkat látom, hanem szüleimet, sőt gyermekkorom lelkészét is, akik szép szóval, de állandóan intéssel figyelmeztettek mindarra, ami kötelességünk a mában, s hasznukra válik a holnapban. Túl szép lenne, s talán nem is teljesen igaz, amennyiben azt állítanám, hogy ezek a tanítások mindenkor megfeleltek gyermeki gondolkodásunk, hozzáállásunk elvárásainak. Már igen messzire vagyok, vagyunk a már említett gyermekkortól, de mégis elevenen előtörnek belőlünk a korabeli elutasítások, időnkénti indulatok. Egyértelműen arra vonatkoztak ezek, hogy túlzottnak találtuk, mint minden gyermek a sok intést, figyelmeztetést, feddést, fegyelmezést. Úgy éreztük sokszor, hogy semmi szükség ezekre, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy mi az, ami használ és mi az ami ártalmasan hat ránk, környezetünkre, a világra. Elég gyakran hangot is adtunk annak az igényünknek, hogy elegünk van a sorozatos intésekből, s azt szeretnénk, ha felnőttként kezelnének a felnőtt világra tartozó dolgokban. Nem rejtettük véka alá azt az elvárásunkat sem, hogy elég „nagynak” tartjuk magunkat arra, hogy végre bízzanak bennünk, észrevegyék, hogy felismertük a világban létező jó és rossz folyamatos ellenétét-küzdelmét, s számítsanak arra, hogy nekünk feltett szándékunk, hogy a jót kövessük mindenben.

Ma már sok tekintetben megszépült, megokosodott múltunk is, s időnként abból fedezzük fel ezt, hogy hasonló megjegyzéseket hallunk saját gyermekeinktől is. Azt mondhatom, hogy bizonyos vonatkozásokban magunkra ismerünk bennük. Nem kíméltek meg minket, s így mi sem fogunk másként tenni, hiszen kötelességük volt szüleinknek, s az nekünk is, hogy jó szülőként felszínen tartsuk a folyamatos intést, figyelmeztetést a fiatalos időszak, lendület megannyi tévedési lehetőségére. Ebben a tevékenységben, akár múlt, akár jelen időben is beszélünk róla, mindennél fontosabb az a dávidferenci szellem, mely célt és értelmet adott 440 évnyi unitárius múltunknak, életünknek. Ez pedig nem más, mint a mindenkor és mindenkivel szemben gyakorolt türelem. Elsősorban a vallási, s ebből eredően a mindennapok viselkedési területén.

Figyeljük Dávid Ferenc tanítását, s közben ráébredünk, hogy mennyire fiatalos, önálló, de ugyanakkor szabadságra vágyó. Miért találom fiatalosnak a tanítását? Azért, mert mindig észreveszi az újszerűt. Szinte lázadó módon követi felfogásában azt az újat, amitől általában visszarándulnak a korosodó emberek, melytől nemcsak félnek, hanem egyszerűen károsnak tartják a náluknál fiatalabb nemzedékre gyakorolt hatását. Fiatalos felfogása nemcsak az újszerűhöz történő egyszerű ragaszkodást jelenti, hanem egyben bizonyos életformát is. Csak abban az esetben érdemes követni egy eszmét, amennyiben valaki meggyőződéssel magáénak is vallja azt.

Miért látok önállóságot Dávid Ferenc felfogásában? Azért, mert egyedi utat járt. Elmondhatjuk ezt arról az időszakról, melyben élt, amikor tevékenyen, cselekvően részt vett, de ugyanez elmondható a mai nap is, amikor visszaemlékezéseink során arra törekszünk, hogy meghatározzuk gondolkodását, jellemét. Önálló gondolkodását ábrázolják azok a korabeli feljegyzések, melyek napvilágot láttak az egyes országgyűlési határozatokban, vagy azokon a hitvitákon, ahol elsősorban saját meggyőződését mutatta be a vele „szembenállóknak”, vitázó feleinek.

A harmadik, s egyben legfontosabb jellemzője első püspökünknek az a szabadság, mely lehetővé tette számára, hogy gondolata minden megkötöttség nélkül, szabadon szárnyaljon, abból kiindulva, hogy a hit, mely kimondja ezen meggyőződést, Istentől származik. Mint ilyen, tehát, arra hivatott, hogy szabadon járjon az emberek között. Arra pedig senkinek sincs joga, hogy béklyóba kösse.

Amennyiben figyelembe vesszük a fennebb elhangzottakat, ezeket összevetjük a mindenkori intésekkel, figyelmeztetésekkel, melyekben arra törekedtek szüleink, nevelőink, hogy egy életre megszabják gondolat- és életvitelünket, akkor a legtöbben máris látjuk saját pályánkat. Számunkra régebbről megfogalmazódtak azok az alapvető elvek, melyek irányítják a mindenkori unitárius embert, de hozzá hasonlóan mindazokat, akik azonos módon vélekednek életük, szabadságra „ítélt” dolgairól. Talán még egyetlen vetületét kell hangsúlyoznom ennek a felfogásnak, mely aztán törvény formájában is megjelent a nagyvilág előtt, ami nem más, mint a vallásszabadság türelemre történő felszólítása. Ezt is, mint sok, hitünkkel, meggyőződésünkkel kapcsolatos tényezőt eltagad a történelem, vagy elhallgat jelenünk. Nem szívesen engednek az időszakos „nyomásnak” azok, akik nemcsak vallásukat féltik az unitarizmus szellemétől, hanem még mai nap sem engednék be vallásos gondolkodásunkba azt a szabadságot és türelmet, melyet megkövetel a mindenkori Isten hit.

A magam részéről elmondhatom, hogy nem vágyom semmilyen jóvátételre, ami azokat illetné, akikkel szemben valamilyen megkülönböztetést gyakorolt az emberi szűklátókörűség. Arra sem gondoltam, hogy valamikor bűnbánó lélekkel előálljon a másként gondolkodó, s elmondja, hogy mennyire bántja őt, hogy nem adta meg a megfelelő helyet az unitárius gondolkodásnak. S bármennyire is hiszékenynek tartanak e tekintetben, bízom abban, hogy helyükre kerülnek valamikor azok a bizonyosságok, melyek nemcsak egy-egy időszak, vagy gondolkodásmód meghatározói voltak, hanem 440 év vallásos eszmeiségének meghatározói. Török Tamás, író fogalmazásában ezt így halljuk:

„A magyar protestáns társaság legutóbbi gyűlésén /…/ nem volt egy öklömnyi unitárius. És nagy felháborodás lészen abból, hogy a Dávid Ferenc Egylet, az unitáriusok irodalmi társasága nemcsak az őket kitagadó protestánsokat invitálja meg, de meginvitálja a zsidókat is, meginvitál minden eszmehirdetőt. Hát Dávid Ferenc azért pusztult el a dévai vár börtönében, hogy pár száz év múlva felekezete megszégyenítsen türelmével minden felekezetet?” /”Egy református ember” nyilatkozata; /Unitáriusok; 35. Old./

Kedves emlékező Testvéreim!

Dávid Ferenc eszmeiségében felfedezhető a felnőtt gondolkodás és cselekvés minden jellemvonása. Amennyiben visszakapcsolunk még egyszer az életünkben komoly szerepet játszó intésre, feddésre, állandó tanításra tapasztaljuk, hogy első püspökünk mindenkor úgy viselkedett, mint egy beérett ifjú, aki nemcsak vágyakozott az új után, hirdetve azt, hanem aki felvállalta az élet felelős cselekvését is. Aki nyomon követi munkásságát, hitében felfedezhető, állandó reformálódását, az tapasztalhatja, hogy mindig saját meggyőződését tartotta fontosabbnak, mint mások téves szemléletét. Elsődleges feladatának minősítette, hogy terveiben és cselekedetében természetes maradjon, s megújuló felfogásában biztosítsa a másként gondolkodók teljes szabadságát. Prédikálásában, meggyőző tevékenységében ezért is kapott elsődleges hangsúlyt az a tény, hogy senkit nem szabad fékezni, korlátozni, még kevésbé megbilincselni gondolkodásában, hitében. Mindezek ellenére a vértanúk sorsára került, akit nem tudtak elhallgattatni, így hát megfosztották szabadságától, reménykedve, hogy vele együtt kiirthatják az eszmét is, mely az egyéneknek örök szabadgondolkodást biztosítva hirdetik a vallásszabadságot és az Isten egységet.

„A forradalom eleven szelleme. Hatalmas tehetség, aki katolikus neveltetését elrúgván, hitek és kételyek forgószelén repül a dévai börtönig. Az apja varga volt, s pályája demokrata karrier. Tömegeket delejez, öreg tudósokat ránt magával. Befelé örökös újrakezdő hév, kifelé ellenállhatatlan meggyőző erő.” /Németh Lászlót idézte Török Tamás; /Unitáriusok; 20-21. Old./

Ma, 2008, november 16.-án, Dávid Ferenc halálának emléknapján hiszem és hirdetem, hogy első püspökünk élete és munkássága egy olyan fénypontja az erdélyi, de a világon létező vallások történetének, melyre büszke lehet minden idők unitáriusa. Ámen.

Debrecen, 2008-11-16.

Kategóriá: Alkalmi | Nincs hozzászólás »

2008. november 16

Textus:

„Ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.” 2.Tim. 4:2

Téma:             Dávid Ferenc

Rövid magyarázat:

Sokszor eszembe jut gyermekkorom szülői nevelése. Időnként első helyre pattan az a vágy, hogy végre ne intsenek, ne fegyelmezzenek, de főleg bízzanak bennem, de főként jóra törekvő szándékomban.

Ezzel bizonyára nemcsak én voltam így, hanem hozzám hasonlóam sok velem egykorú. De így gondolkodnak saját gyermekeim is. Minél hamarabb mentesülni szeretnének szülői felügyeletemtől, még inkább intéseimtől, figyelmeztetésemtől, főként fegyelmezésemtől. Ők is azt szeretnék, ha minél hamarabb jelét adnám annak, hogy bízom bennük, s abban, hogy nemcsak megvalósítják önmagukat, hanem olyan gyermekeim lesznek, akikre bátran számíthatok a későbbiek során.

A fentiek rendben is vannak, de a legnagyobb igazságtalanságot akkor követték volna el szüleim velem szemben, ha nem figyelmeztetnek az időnkénti fiatalos tévedésekre. Én is hasonlóan járnék el, ha nem inteném gyermekeimet, s nem nyitnám ki szemüket a bekövetkezendő rosszra.

Ilyen összefüggésben figyelem Dávid Ferenc tanítását is. Fiatalos, önállóságra, szabadságra vágyik. Arra törekszik, hogy minden megkötöttség nélkül szárnyaljon, határok nélkül, mint féktelen csikó. Igen ám, de ugyanakkor rajta van a felnőtt gondolkodás és cselekvés minden jellemvonása. Azt mondhatom: beérett ifjú, aki kész felvállalni az élet felelős cselekvését.

Bibliai olvasmány:

Intés egyetértésre

Kérlek benneteket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van.

Ef 4,1-6

Kategóriá: Prédikáció témák | Nincs hozzászólás »

Bibliai OLVASMÁNY:         Jn 14,21-26

Énekek:                                   6, 192, 31, 317.

LELKI BÉKESSÉG

„Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek. Nem úgy adom néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” Jn. 14:27

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!

Életünk egészét kell látnunk mindig, hogy kellően mérlegelhessünk a békesség tekintetében is. Sokat emlegetett téma, sokféle megközelítésben hallottunk már róla eszmefuttatásokat, magunk is elismerjük, hogy éppen bonyolultsága miatt nehéz gyakorlati megvalósítása. A világ, a földrész, az ország békességének megteremtése előtt mindennél fontosabb az egyén békéje. Ezért biztat Jézus, hogy ne nyugtalankodjon a szívünk. „Ez volna a békesség: Nyugodt és mély, nem árnyékolják be indulatok, nem veri föl csendjét harci lárma. A nyári mező nyugalma lepkékkel és katicabogarakkal, pipacsokkal. Elég erős a hitünk, hogy békét teremtsen, ne meghasonlást? Sajnos nem mernék egyértelmű igennel válaszolni. Ha széttekintünk, szinte mindenütt csatamezőt látunk. Emitt pusztító, halált osztó igazi bombák robbannak, amott a szavak bombái sisteregnek, s e sebek néha alattomosabban üszkösödnek, mint amelyeket a szilánkok ütnek a testen. Békéket kötünk, de ezek ritkán igazságosak, új és új harcok lehetőségét rejtik. Megteremteni kellene a békét, erre azonban mintha képtelenek volnánk. Szerencsés voltam és vagyok?, az átélt történelmi kataklizmákat kivéve többé-kevésbé mindig békében éltem. Fontos, hogy szerető családi légkörben nevelődjünk, s igyekezzünk mi is ilyet teremteni. Önmagunkkal is békét köthetünk, ha szeretjük, amit csinálunk. Ilyenkor a kellemetlenségek leperegnek rólunk.” /Rónay László/.

Főszempont, hogy családom békességéért sem munkálkodhatom addig, míg meg nem valósítottam személyes békémet, lelki nyugalmamat. Éppen ezért minél hamarabb észre kell vennem a világban jelenlévő embertársaim viszonyulásában, a velem történtekkel kapcsolatosan mindazt, aki, vagy ami rossz. Ne tévesszen meg viszont a látszat, hiszen ebben az esetben is csal, mert bár úgy tűnik, hogy rossz az egész világ, s nincs benne egy hozzám hasonló, rendes ember – ez így, ebben a formában nem igaz. Több ok miatt is, de én csak arra térek ki, melyről határozottan állítom, hogy mély igazság lapul benne. Ez pedig nem más, mint az a tény, hogy a rosszat sokkal könnyebb felfedeznünk, akár emberről, akár tettéről van szó. Felfigyelünk, odafigyelünk rá. Ezzel szemben, viszont természetességgel, elhaladunk a jó, illetve békeszerző emberek és időleges cselekedeteik mellett.

Amennyire téves a fenti szemlélet, éppen olyan megtévesztő az elképzelés, miszerint csakis és kizárólagosan a szépet kell észrevennünk, arra emlékeznünk. Gondoljunk csak bele: ha párhuzamos táblázatba írnánk a velünk történteket, bizonyára a kellemetlen alkalmak messze meghaladnák a békességet szerzőket. Vagyis túlsúlyban van bármelyikünk életében a kellemetlen a széppel szemben. Ez pedig nem vigaszként, hanem nyugtalanító jelenségként köszönne be egy különben szépnek megálmodott, remélt napunkba. Megint csak Jézus figyelmeztetésénél tartunk: ne nyugtalankodjon a szívünk.

Úgy látom, hogy saját lelki nyugalmunk érdekében elmaradhatatlanul fontosnak bizonyul a megélt események megfelelő értékelése. Tagadhatatlan, hogy a bennünket ért keserűségek miatt felgyülemlett és időnként kicsorduló könnyek azért vannak elsősorban, mert mint az átlag, mi is nehezen viseljük az igazságtalanságokat. Ám látjuk, könnyen felfedezzük akár saját környezetünkben is, hogy akik megtorpannak a fájdalmak miatt, akik nemcsak elméláznak a nehézségek feltűnésekor, hanem benne is rekednek, nem sok eséllyel indulnak a kiút felé. Azok viszont, akik sikeresen belekapaszkodnak egy mentőövbe, vagy éppen időben megragadják a feléje nyújtott, segítő kezet, kimenekülnek a békétlenség mélybehúzó állapotából.

Én háromféle kezet, segítséget látok. Az egyik mindenképpen egy szerettünk, egy barátunk, aki szinte annyira átérzi helyzetünket, mint mi. Előnye annyiban van neki velünk szemben, hogy ő látja a megoldásokat. A másik segítséget Istenben fedezem fel, aki nem úgy nyújtja kezét, mint az előbb említettek, hanem lelkileg áll mellénk, hogy kiemelje azt a fertőből, az elkeseredésből. Az utolsó, s talán ez a legfontosabb, saját akaratunk. Megakarjuk-e oldani az újabb, nehéz feladatot, vagy olyannak minősítjük, ami meghaladja erőnket, képességünket? Ezt nevezzük általában küzdelemnek, vállalásnak, illetve feladásnak.

Én a küzdőről beszélek. „Az igazi harcos mindig három fegyverrel rendelkezik: a békesség ragyogó kardjával; a bátorság, bölcsesség és barátság tükrével; valamint a felvilágosodás értékes drágakövével.” /Osensei – A békesség művészete/.

Három gyönyörű kép arra vonatkozóan, hogy egy mai unitárius miként találhat ki a békétlenség útvesztőjéből. Lehet, hogy sokaknak már nem jelent nagy értéket egy csillogó kard. Sem oldalukra akasztva, sem, ha netán lovaggá ütik. De amennyiben így is lenne, akkor nem mondható el a „bátorság, bölcsesség és barátság” tükréről. Ugyanis még nem találkoztam olyan emberrel, akinek közömbös lett volna e három erény. Az egy más kérdés ugyan, hogy miként látja ki-ki magát, amikor tükörbe néz, de ennél sokkal irányadóbb, amikor embertársaink, illetve Isten felé kell fordítanunk ezt a lelki tükröt.

Végül, de nem utolsó sorban a „felvilágosodás értékes drágaköve” jöhet szóba. Egy unitárius ember csakis ilyen lehet. Birtokosa a felvilágosodás drága kövének. Ez pedig messzemenően azt jelenti, hogy sokra értékeli lelkét, melyet Istentől kapott ajéndékba. Amennyiben pedig komoly értéket képvisel ez a lélek, míg birtokoljuk, akkor elmaradhatatlanul fontos, hogy biztonságban megőrizzük arra az alkalomra, amikor Isten visszakéri tőlünk. E vigyázás csak abban az esetben lehetséges, amennyiben gondoskodunk teljes nyugalmáról, békéjéről.

A felvilágosult, lelkének komoly értékét szem előtt tartó ember lelki nyugalmának megőrzését a következő gyakorlati megoldásban látom. Ha ez senkit nem zavar, akkor saját magamból indulok ki.

Értelemmel megközelítem az életem során felmerült, elém került újabb és újabb akadályokat. Szembenézek velük, s felmérem azokat, hogy mekkora veszedelmet jelentettek a múltban élt embertársaimnak, milyen károkat okoztak környezetemben, illetve mivel kell számolnom abban az esetben, ha maguk alá gyűrnek engem. Megbizonyosodom arról, hogy van-e, vannak-e mellettem olyan segítségek, akikhez fordulhatok, van-e esélyem arra, hogy meghalljon valaki, amikor hangosan elkiáltom magam, s közben tudom, hogy alig siet valaki kimentésemre. Amennyiben – Isten őrizz! – nincs senki, aki támogathatna nehézségemben, akkor van egy utolsó, nagy reményem: Isten. Őt megkeresem azonnal imádágommal, s elmondom neki, hogy bajban vagyok. Nagy a baj, mert nem elsőnek jutott eszembe, hogy segíthet rajtam, de mégis bízom segítségében, hiszen régóta tudom róla, hogy nem késik segítségadásával, tehát meghallgatja azokat, akik hittel fordulnak hozzá.

Eddig volt késő, míg eszembe jutott Isten gondviselő szeretetének megígért lehetősége. Tehetek magamnak egy szerény szemrehányást feledékenységem miatt, de jobban teszem, ha felerősítem inkább azon meggyőződésemet, hogy milyen sokan voltak a történelem folyamán, akiket kimentett Isten ennél sokkal elviselhetetlenebbnek látszó nehézségekből. Sőt, nem csak azt veszem észre, hogy lassan megnyílt a kiút kapuja, hanem már azt is látom, hogy van és lesz megoldás az esetlegesen feltámadó vihar elől történő menekülésre. Ebben az esetben is ismételten ott tartunk, ahol elkezdtük megismerni Jézus biztatását: ne nyugtalankodjon a szívünk.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!

Lassan elérkeztem beszédemnek ahhoz a részéhez, ahol elvégezhetem az elmondottak összegezését, leszűrhetem a végső következtetéseket, illetve elmondhatok még néhány, holnapra szóló tanácsot.

Elmondtam már egy néhnyszor, hogy a rendelkezésemre bocsájtott idő csak arra elegendő, hogy szóljam Jézus tanítását, s így alig marad lehetőségem arra, hogy szószéki beszédeimbe belekeveredjenek a politikum, vagy éppen a közélet folyó, közkedvelt témái. Ennek ellenére vallom, hogy Jézus a mindennapokban élt, azokból vette kölcsön tanításai többségét, a közemberekhez szólt biztató szavaival, de nekik tolmácsolta elsősorban azt a reménységet is, melyet mi ma Isten iránti bizalomként emlegetünk.

Ma egy lelki nyugalmat, békét teremtő tanítással ismerkedtünk meg, s olvasmányként egy olyan részt választottam, melyben Jézus és Júdás egyik párbeszédének töredét hallhattuk. Ennek egyik jellemző kicsengését említem, miszerint hangsúlyozza Jézus, hogy „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja.” Vagyis semmi mást nem kell tennünk, mint betartanunk Jézus tanítását. Ebben benne van bármelyikünk lelki nyugalma, mely valósággá válik, attól függetlenül, hogy segítnek nekünk ennek megvalósulásában, vagy önerőből képesek vagyunk a magunk és környezetünk békéjének megteremtésére.

Komolyan és egyre figyelmesebben kell összpontosítanunk Jézus tanítására, de lelkünknek minden rezdülésére is. Leselkednek az esélyek ránk, s csupán a kedvező pillanatra várnak, hogy megnehezítsék béketeremtésünket, ellehetetlenítsék közösségszolgáló akaratunkat, megbontsák közöttünk az amúgy is sérülékeny békességet. Ezért elmaradhatatlanul szemünk előtt kell tartanunk egy állandó önfegyelmezést. „A legnehezebb az önuralom. Kettős erő feszül bennünk. Ha az egyik pártjára állunk, a másik neheztel, - ha a másiknak kedvezünk, akkor részrehajlóknak látszunk. A test földből van, azért a földiek felé vonzódik, a lélek pedig felfelé tör… ha az ember, halálos bűnt követ el, vagy csak óhajt, nem lesz béke lelkében.” /Bánk József: Vasárnapok - Ünnepnapok: 80. Old./

A fenti kettősség közel sem jelent egy folyamatos küzdelmet a lelki és testi, a földi és az égi között. Hanem inkább arról beszélhetünk, hogy egy állandó egyensúly megteremtése elmaradhatatlan feladatunk közé tartozik, hiszen csakis ebben az esetben reménykedhetünk saját békénk megvalósulásában, s foghatunk hozzá a családra, közösségre, földrészre, s majd a világra kiterjedő béke megteremtéséhez. Ámen.

Debrecen, 2008. november 9.-én.

Kategóriá: Általános | Nincs hozzászólás »

2008. november 9

Textus:

„Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek. Nem úgy adom néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”  Jn. 14:27

Téma:             Békesség

Rövid magyarázat:

Életünk egészét kellene látnunk mindig, hogy kellően mérlegelhessünk. Azért jó így tennünk, mert különben vagy csak a rosszat, vagy csak a szépet helyezzük előtérbe. Az egyik téves álláspont, a másik megtévesztő. Miért? Azért, mert jó és rossz váltakozásában telnek napjaink, az életünk és nem csak ilyen, vagy olyan vetületei vannak. Éppen ezért fontos, hogy megfelelő értékelésben jelenjenek meg emlékeink között az általunk megélt események, s így rajtuk legyen az Isten iránti, őszinte hálaadás. A rosszért is, mert csak neki köszönhetően érhettünk valami újat és jobbat az elmúltnál. Azért jó nekünk így gondolkodnunk és éreznünk, mert a mindenkori könnyek fájdalmat okoztak ugyan, de felszáradásuk nyomán ismét öröm költözött a lelkünkbe. Az akadályok időleges megtorpanásra kényszerítettek, de a kapott erő elegendő volt ahhoz, hogy átlépjünk rajtuk, s meglássuk a mögötte elterülő bizonyosságot. A veszedelmek sem kíméltek meg, de az imádságok nyomán kapott erőnek köszönhetően ismételten felfedezhettük az eljövő nap fényében az új reménység áldását.

Remélt jövendőnkben sem biztos, hogy elkerülnek az újabb küzdelmek, akadályok, de megnyugtató lehet számunkra, hogy éppen helyes múltra figyelésünk, és jövőbe vetett reménységünk feljogosít arra, hogy egy pillanatra se veszítsük el szemünk elől Isten gondviselő szeretetének megígért lehetőségét. Isten az, ugyanis, aki mindenben megsegített, s bizonyára fenntartja a jövendőre nézve is ilyen irányú ígéretét.

Ezért kér minket Jézus, hogy ne nyugtalankodjon a szívünk, hiszen Isten áldásai nem késnek el.

Bibliai olvasmány:

„Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.” Ekkor Júdás - nem az iskarióti - megkérdezte: „Uram, hogy van az, hogy nekünk akarod magad kinyilatkoztatni, nem a világnak?” Jézus így folytatta: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek mondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.”

Jn 14,21-26

Kategóriá: Prédikáció témák | Nincs hozzászólás »

2008. november 2

Textus:

„De most, hogy meghalt, vajon miért böjtölnék? Vajon visszahozhatom-é azzal? Én megyek őhozzá, de ő nem jő ide vissza énhozzám.” 2 Sám 12,23.

Téma:             Halottak napja

Rövid magyarázat:

Meghalt szeretteinkről, az elmúlásról, elmúlásunkról történő megemlékezésünk során rájövünk arra is, hogy nincs semmi különbség a kicsi, vagy a nagy halála között. Mindkettő meghal. Amennyiben a szó szoros értelmében vesszük a távozást, akkor sok fájdalom tapad a kicsinyek elvesztéséhez, akiket azért is sajnálunk, mert meg sem kóstolhatták az élet igazi ízét. De ha átvitt értelemben a szegény és a gazdag ember halálát nézzük, akkor legfentebb a szegénység, vagy a pompa lehet az, ami megkülönböztetésként jelen van egyik, vagy másik temetésén.

Bibliai olvasmány:

„Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik. Ez a mennyből alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.” Ezeket mondta, amikor Kafarnaumban, a zsinagógában tanított. Tanítványai közül, akik ezeket hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd. Ki hallgatja?” Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szólt hozzájuk: „Botránkoztok rajta? Hátha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet, de vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja elárulni. Aztán így folytatta: „Azért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, ha az Atya meg nem adja neki.”

2008. november 9

Textus:

„Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek. Nem úgy adom néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”  Jn. 14:27

Téma:             Békesség

Rövid magyarázat:

Életünk egészét kellene látnunk mindig, hogy kellően mérlegelhessünk. Azért jó így tennünk, mert különben vagy csak a rosszat, vagy csak a szépet helyezzük előtérbe. Az egyik téves álláspont, a másik megtévesztő. Miért? Azért, mert jó és rossz váltakozásában telnek napjaink, az életünk és nem csak ilyen, vagy olyan vetületei vannak. Éppen ezért fontos, hogy megfelelő értékelésben jelenjenek meg emlékeink között az általunk megélt események, s így rajtuk legyen az Isten iránti, őszinte hálaadás. A rosszért is, mert csak neki köszönhetően érhettünk valami újat és jobbat az elmúltnál. Azért jó nekünk így gondolkodnunk és éreznünk, mert a mindenkori könnyek fájdalmat okoztak ugyan, de felszáradásuk nyomán ismét öröm költözött a lelkünkbe. Az akadályok időleges megtorpanásra kényszerítettek, de a kapott erő elegendő volt ahhoz, hogy átlépjünk rajtuk, s meglássuk a mögötte elterülő bizonyosságot. A veszedelmek sem kíméltek meg, de az imádságok nyomán kapott erőnek köszönhetően ismételten felfedezhettük az eljövő nap fényében az új reménység áldását.

Remélt jövendőnkben sem biztos, hogy elkerülnek az újabb küzdelmek, akadályok, de megnyugtató lehet számunkra, hogy éppen helyes múltra figyelésünk, és jövőbe vetett reménységünk feljogosít arra, hogy egy pillanatra se veszítsük el szemünk elől Isten gondviselő szeretetének megígért lehetőségét. Isten az, ugyanis, aki mindenben megsegített, s bizonyára fenntartja a jövendőre nézve is ilyen irányú ígéretét.

Ezért kér minket Jézus, hogy ne nyugtalankodjon a szívünk, hiszen Isten áldásai nem késnek el.

Bibliai olvasmány:

„Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.” Ekkor Júdás - nem az iskarióti - megkérdezte: „Uram, hogy van az, hogy nekünk akarod magad kinyilatkoztatni, nem a világnak?” Jézus így folytatta: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek mondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.”

Jn 14,21-26

2008. november 16

Textus:

„Ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.” 2.Tim. 4:2

Téma:             Dávid Ferenc

Rövid magyarázat:

Sokszor eszembe jut gyermekkorom szülői nevelése. Időnként első helyre pattan az a vágy, hogy végre ne intsenek, ne fegyelmezzenek, de főleg bízzanak bennem, de főként jóra törekvő szándékomban.

Ezzel bizonyára nemcsak én voltam így, hanem hozzám hasonlóam sok velem egykorú. De így gondolkodnak saját gyermekeim is. Minél hamarabb mentesülni szeretnének szülői felügyeletemtől, még inkább intéseimtől, figyelmeztetésemtől, főként fegyelmezésemtől. Ők is azt szeretnék, ha minél hamarabb jelét adnám annak, hogy bízom bennük, s abban, hogy nemcsak megvalósítják önmagukat, hanem olyan gyermekeim lesznek, akikre bátran számíthatok a későbbiek során.

A fentiek rendben is vannak, de a legnagyobb igazságtalanságot akkor követték volna el szüleim velem szemben, ha nem figyelmeztetnek az időnkénti fiatalos tévedésekre. Én is hasonlóan járnék el, ha nem inteném gyermekeimet, s nem nyitnám ki szemüket a bekövetkezendő rosszra.

Ilyen összefüggésben figyelem Dávid Ferenc tanítását is. Fiatalos, önállóságra, szabadságra vágyik. Arra törekszik, hogy minden megkötöttség nélkül szárnyaljon, határok nélkül, mint féktelen csikó. Igen ám, de ugyanakkor rajta van a felnőtt gondolkodás és cselekvés minden jellemvonása. Azt mondhatom: beérett ifjú, aki kész felvállalni az élet felelős cselekvését.

Bibliai olvasmány:

Intés egyetértésre

Kérlek benneteket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van.

Ef 4,1-6

2008. november 23

Textus:

„Gondoljátok meg azért, hogy ő ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek lelkeitekben elalélván.” Zsid. 12:3

Téma:             szenvedés

Rövid magyarázat:

Régi kérdések sorát veti fel az a nehéz állapot, amelyben úgy érezzük, hogy ismételten magunkra hagyott Isten. De nemcsak, hanem egyszerűen engedi gonosz embertársainknak, hogy uralkodjanak rajtunk. Bármilyen formában. Tudjuk mi, felismerte környezetünk, félreérthetetlenül megmagyarázható, hogy igazságtalanul szenvedünk, s ennek ellenére Isten mégsem avatkozik bele, hogy elnémítsa sanyargatóinkat, hogy megváltoztassa a lehetetlen állapotot.

A miértek sokasága sem segít közelebb kerülnünk a megoldáshoz, amennyiben nem figyelünk Jézus szenvedéseire, valamint azoknak mártírhalálára, akik eszméért, vagy valamilyen nemes célért feláldozták életüket.

Nagy baj, amikor a szenvedések forrását egyedül Istenben látják az emberek, s közben nem veszik észre, hogy múltbeli tévedéseik, át nem gondolt tetteik következményeként csapódik le sok, a mában kellemetlenségeket okozó esemény. Az istentagadónak hiába hívjuk fel figyelmét saját tévedéseire, mert azt soha nem lesz hajlandó elfogadni. Nem állítja saját magát a hiba forrásának középpontjába. Az viszont, aki bízik Istenben, bizalommal fordul hozzá, s bár bizonyos mértékben Istent látja minden történés középpontjában, s így ott is, aki beleegyezett abba, hogy gonoszok uralkodjanak szerény embertársaikon, nem késlelteti gondviselését, s szó sem lehet arról, hogy elhanyagolná gyermekeit.

Pál apostol is arra törekszik, hogy megerősítsen lelkünkben, mert mindennél fontosabb, hogy elég erőseknek bizonyuljunk a már elviselhetetlennek látszó körülmények között.

Bibliai olvasmány:

Emeld föl hangodat! Ki ad feleletet? Melyik szenthez akarsz folyamodni? Valóban, bosszúság marja az együgyűt, halálba kergeti haragja a balgát. Láttam, hogy egy bolond gyökeret vert, de hirtelen átok szállt a tanyájára. Fiai messze estek a jóléttől, a kapunál elnyomják őket, nincs védelmezőjük. Amit learatnak, éhezők eszik meg, merthogy elragadja az Úr foguk elől, s szomjasok kapkodnak a javaik után. Sohasem a földből sarjad elő a baj, nem a szántóföldön terem a szenvedés. Az ember maga okozza a bajt, ahogy a sas keresi a magasságot. De én azért mégis Istenhez fordulnék, ügyemet Istenem elé terjeszteném. Ő alkotja, ami nagy s kifürkészhetetlen, csodás tetteinek se szeri, se száma. Ő ad esőt a föld színére, és vízzel öntözi a tágas mezőket. Föl tudja emelni a megalázottakat, és jólétet ad a szomorkodóknak.

Jób 5,1-11

2008. november 30

Textus:

„Erős ércbástyává teszlek téged e nép ellen, viaskodnak ellened, de nem győzhetnek meg téged, mert én veled vagyok, Megszabadítlak téged a gonoszok kezéből, és kimentelek a hatalmaskodók markából.” Jer. 15:19–21

Téma:             őrálló

Rövid magyarázat:

Hamisnak nevezhetnének azok, akiket addig szolgáltam, amennyiben nem hangsúlyoznám időnként, hogy bizony sokszor próbára tett lelkészi szolgálatom alatt az engem körülvevő meg nem értés. Körvonalazódott bennem az elhívatás ténye, a szolgálat felelőssége, az a valóság, hogy a legnehezebb az emberekkel dolgozni, de főleg megértetni magunkat velük.

Feladatomnak tartom mai is azt, hogy megértessem, most már a debreceni, vagy a magyarországi unitáriusokkal, hogy a prófétai lelkületű ember minden igyekezetével arra törekszik, hogy teljesítse a vállalt feladatot. Megőrizze, védelmezze és vezesse azt a közösséget, melyet rábíztak.

A pásztor-nyáj képe ismerős előttünk, de Jeremiás próféta életét figyelve erről hadd ne beszéljek. Ő nem egy oktalan nyájnak volt hozzá nem értő pásztora, hanem Isten népének felelős őrállója.

Unitárius testvéreink nem számítanak ugyan Isten kiválasztott népének, hanem ahhoz tartozónak. Jómagam pedig nem vagyok született próféta. De őrálló igen azon a helyen, ahová állított Isten akarata következtében az emberi rendelkezés. Most már csak az a kérdés, hogy csakugyan betölthetem-e debreceni szolgálatomban az őrálló szerepét, vagy elegendő, ha vészjósló rikkancsként figyelmeztetgetem testvéreimet, hogy időben szaladhassanak a „veszedelem” elől?

Lelkiismeretem egyértelműen azt tanácsolja, hogy maradjak a bástyán, s el nem apadó bizakodással vigyázzak, várakozzak a további segítségekre. Gondolják csak el azt az őrállót, aki egy pillanatig sem hagyhatja el vigyázásának helyét!

Bibliai olvasmány:

BIZAKODÁS A GONDVISELÉSBEN

            (Zarándokének - Salamontól.) Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte. Hiába keltek hajnalban és fáradoztok késő éjjelig: a kemény fáradság kenyerét eszitek. Ám akiket szeret, ő azokat elhalmozza, jóllehet alszanak. Lám, a gyermekek az Úr ajándékai, a test gyümölcse jutalom. Ahogy a nyíl a harcos kezéből, úgy sorakoznak a gyermekek az ifjú évekből. Boldog ember, aki velük tölti meg tegzét: nem vall szégyent, ha az ellenséggel vitába száll a kapunál.

Zsolt 127,1-5

Kategóriá: Prédikáció témák | Nincs hozzászólás »

Olvasmány:                         Jn 6,57-65

Énekek:                    10, 59, 33, 260

HALOTTAK NAPJA

„De most, hogy meghalt, vajon miért böjtölnék? Vajon visszahozhatom-é azzal? Én megyek őhozzá, de ő nem jő ide vissza énhozzám.”            2 Sám 12,23.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!

2008. november 2.-át írunk, s ennek következtében csak egy nappal vagyunk az ún. világítás után, amikor virággal és gyertyával kezünkben megálltunk szeretteink sírhantja fölött. Szomorúan, vagy a változással megbékélve emlékeztünk. E vasárnapi istentiszteletet szenteljük közösségünk halottaira való emlékezésnek, s maradjunk velük gondolatainkkal a jövendőben is. Reményik Sándor költőnket idézem:

Halottak napját követő vasárnapon a halál, az elmúlás, az azt övező és követő reménység tölti ki beszédemet.

„Szerintem az ember alapélménye, hogy meghal. A legbiztosabb pont az életében: a saját halála. Ez a biztonság millió bizonytalanságot szül. Érzéseink, tetteink esetlegessé válnak szemünkben ahhoz képest, hogy ismerjük a véget.” (Fuks Ladislav). Lehet, hogy néhányan így látják életünket és halálunkat. Előfordulhat az is, hogy egyes vallásfelekezetek másként vélekednek ezekről, de emlékezéseink során, vagy akár saját elmúlásunkat figyelve, kötelesek vagyunk arra, hogy meglátásunkkal adjunk vigasztalást önmagunknak, és azoknak, akik vér és lélek szerint hozzánk tartoznak, akikkel együtt fogalmaztuk meg életet, reménységet, jövendőt kérő imádságainkat.

Felmerült bennem egy nagy kérdés. Vajon tudunk-e mi megfelelően megemlékezni halottainkról, ha egyáltalán nem gondolunk saját halálunkkal? Nagyon közvetlen hangon figyelmeztet erre a Prédikátor Könyvének írója, aki hangsúlyozza, hogy amennyiben sok esztendeig él az ember, akkor örvendezzen az eltöltött éveknek, de időközönként megemlékezzen arról az időszakról is, melyet sötétségben kell eltöltenie. (Préd 11,8). Vagyis a halál időszakáról. Tehát, nemcsak azt mondja az író, hogy a hosszú életű ember megemlékezzen halálának pillanatáról, hanem arról a hosszú időszakról is szól, melyet halálban fog eltölteni. Éppen ezért a mostani megemlékezésünk kettős kell legyen. Részben megemlékezünk meghalt szeretteinkről, akik több-kevesebb ideje vannak a „sötétség birodalmában”, a halálban, de megemlékezünk saját halálunkról is. Magunkra nézve tartom fontosnak ezt a megemlékezést, hiszen saját lelkünket nyugtatjuk, ha megfelelő feleleteket találunk az élettel és az elmúlással kapcsolatosan megfogalmazódott kérdéseinkre.

Jusson eszünkbe az a kellemetlen nap, amikor mély fájdalommal tapasztaltuk kedves szerettünk halálát. Nem volt senki és semmi, aki, vagy ami megvigasztalhatott volna. Napok, évek voltak szükségesek esetenként ahhoz, hogy némi vigasz cseppenjen megszomorodott lelkünkbe. Milyen sokszor és sokféle hangsúllyal feltettük a „MIÉRT” kérdését. Lehet, hogy mások vigaszában fogalmazódott meg enyhülésünk, lehet, hogy saját magyarázatunkra indultunk el a vigasztalódás útján. Megéreztük Sámuel Könyvének meglátását: De most, hogy meghalt, vajon miért böjtölnék? Vajon visszahozhatom-é azzal? Én megyek őhozzá, de ő nem jő ide vissza énhozzám. Nagy igazság rejlik itt, bölcsességszerű megállapítás ez, hiszen hónapok múlva is kimegyünk a temetőbe, s olyan szándék lapul bennünk, mintha csakugyan visszahozhatnánk szeretteinket. Most, túl megannyi keserves tapasztalaton, vajon az adja-e számunkra a vigaszt, hogy megemlékezünk saját halálunkról? Más szóval, ráébredünk-e arra, hogy talán éppen mi leszünk a következő a sorban, akik meghalunk, akik elmegyünk azokhoz, akik nagy szomorúságot, űrt hagytak bennünk? Ráébredünk-e arra, hogy semmi sincs, ami változtathatna a jelenlegi, s elkövetkező helyzeten. Csupán a halál kínál fel megoldást a teljes vigasztalódásra.

Igen, Testvéreim, bizony rájövünk arra, hogy csak egy lépés van köztünk és a halál között. (1 Sám 20,3.). Hiábavalónak tűnik bármilyen erőlködés, hogy változtassunk a helyzeten. Ebben a tekintetben – mint ahogy tapasztaljuk a mindennapok rendjén – nincs különbség idős, vagy fiatal között. Bármelyik pillanatban meglepheti a halál az életerős fiatalt, de az ágyhoz ragadt beteget is. Az igaz, hogy némelykor hangoztatjuk egyik-másik, beteges embertársunkról, hogy csak egy lépésre van halálától, de arra is volt példa, hogy ép, egészséges családtagja megelőzte elmúlásával a halálos beteget. Milyen megnyugtató adott esetekben, amikor „megváltásként” fogjuk fel a halált. Milyen borzasztó, amikor váratlanul ér felkészületlen embereket, főként fiatalokat. Az lenne a helyes viszonyulás, ha ilyen esetekben is észrevennénk az egy lépés távolságot. Ha Schelling meglátása érvényesülhetne szomorú érzéseink ellensúlyozására: „A halál által - képletesen szólva - csupán átlépünk az egyik létből a másikba; az innenső oldalról átmegyünk a túlsóra”.

Szolgáljon vigasztalásunkra testvéreim, hogy határa van minden emberi életnek. (Jób 14,5.). Ne szomorkodjunk, és ne háborogjunk azért, hogy időközönként áttevődnek ezek a határok, vagyis nincsenek elvárásaink szerint. Legyünk őszinték saját magunkkal szemben, s ebben az esetben nincs különbség idős, vagy fiatal között. De nincs határa a halálnak abban az esetben sem, amennyiben mi rendeznénk. Látjuk ugyan, hogy nehezen töltik szeretteink idős napjaikat, beteg gyermekeinknek kín minden egyes pillanat, de a legtöbben nem szánnánk el magunkat arra, hogy véget vessünk, határt szabjunk szülőnk, vagy gyermekünk életének.

Néri Fülöp az utcákon, a tereken az emberek közé vegyült. Egy fiatalember egyszer hozzá szegődött. Megkérdezte az ifjút, hogy hová megy. A barátaimhoz - válaszolta az. Miért? Szórakozni. És azután?… - Hazamegyek. - volt a válasz. És azután… és azután… A végső „és azután” után ez volt a válasz: Meg fogok halni. Vannak, akiknek több „azután” adatik meg életében. Némelyeket azonban megfoszt az élet ezektől a lehetőségektől. Szerintem nincs is semmi baj abban, hogy Isten így rendezte be a világ és az ember életét. Csak éppen elegendő hitet és reménységet adjon nekünk ahhoz, hogy idejében megértsük a titokzatos, de mégis nyilvánvaló, tőlünk messze, de mégis közel eső, élettel és halállal kapcsolatos kérdéseket, melyek pontos érzés-eligazítást adnak akkor, ha egy lépésre állunk életünk bevégzésének határától, vagy szeretteink lépnek át az örökkévalóságba.

Meghalt szeretteinkről, az elmúlásról, elmúlásunkról történő megemlékezésünk során rájövünk arra is, hogy nincs semmi különbség a kicsi, vagy a nagy halála között. Mindkettő meghal. Amennyiben a szó szoros értelmében vesszük a távozást, akkor sok fájdalom tapad a kicsinyek elvesztéséhez, akiket azért is sajnálunk, mert meg sem kóstolhatták az élet igazi ízét. De ha átvitt értelemben a szegény és a gazdag ember halálát nézzük, akkor legfentebb a szegénység, vagy a pompa lehet az, ami megkülönböztetésként jelen van egyik, vagy másik temetésén. Még a koporsó sem számít már, hiszen mindkét test porrá válik. És itt felmerül a kérdés. Mi történik a lélekkel, mely elevenné, értékessé tette az egykori, teljes embert? A Prédikátortól megtudjuk, hogy a por, vagyis az ember teste a földdé lesz, a lélek pedig minden valószínűség szerint megtér Istenhez. (Préd 12,9.). Amikor mi hisszük ezt, akkor tudjuk, hogy vannak kivételek is. Vannak olyan elhalálozások, ahol nem kerülhet sor a megszokott temetkezésre, de olyant is hallunk, hogy a gonosz lélek nem kerülhet vissza Istenhez.

Testvéreim, nem a mi dolgunk eldöntenünk, hogy valóban mi történik ilyen esetben. Számunkra az értékes, amennyiben saját életünket Isten elvárásaihoz igazítjuk, még életünkben számítunk segítségére, és arra, hogy nemcsak életünkben, hanem halálunkban is kezébe veszi sorsunkat. Ebben az esetben sem szeretteink, sem önmagunk elmúlása nem okoz olyan nagy fájdalmat, mint akkor, ha nem ismerjük, hogy hová tartunk lelkünkben. „A halál ősidők óta minden ember számára az egyik legmegrázóbb élmény, hiszen a halál az élet ellensége. Ez azonban hibás gondolkodás! A halál ugyan ellentétpárja az életnek, de ez csak annyit jelent, hogy nélküle élet sem lehetne. Ezért is kell az embereknek születésük pillanatától akceptálni a halált, hiszen ez az emberi élet egyetlen biztos pontja.

A halál tehát nem kívülről jövő és az embert fenyegető valami. Belülről jön, és az élet lényeges alkotórésze.” (Dethlefsen, Thorwald: Élet az élet után.)

Végső, mai gondolatomat Jézus szavai sugallják. Tőle hallottuk, hogy, aki hiszi beszédét, és hisz annak, aki elküldte őt, az átment a halálból az életbe (Jn 5,24.). A legtöbben hiszünk Jézus tanításában. Hiszünk abban, hogy Istent gondviselő, szerető Atyaként kell szeretnünk és imádnunk, de hiszünk a gyakorolt emberi szeretetben is. Ez a hit viszont megtanít arra, hogy„/…/ alázatosak legyünk, de egyben nagyon bizakodók is. Megtanít arra, hogy semmi az életünk, de egyben mily kincs is az életünk. El ne bízzuk magunkat, mert a földi élet annyira rövid, de teljünk el örömmel, mert az örök élet annyira hosszú! Megtanít arra, hogy két világnak vagyunk polgárai, de nem lehet mindkettőben végleges maradásunk. E földön mindnyájunknak csak ideiglenes letelepedési engedélyünk van, az állandót, a véglegeset itt senki meg nem kapja!” /Bánk József: Vasárnapok - Ünnepnapok: 352. Old./

Mondjunk köszönetet Istennek meghalt szeretteinkért, de saját életünkért is. Kérjünk Istentől vigasztalást, de a jövőnek reménységét is, hogy hitünk megtartson az örökélet számára. Ámen. 

Kategóriá: Alkalmi | Nincs hozzászólás »

János Zsigmond erdélyi fejedelem a reformáció hívévé vált, és a kálvinizmus Erdélybenegyenesen az államvallás rangjára emelkedett. Az erdélyi szászok megtartották a lutheránus (evangélikus) vallást, A székelyek és más magyar nemzetiségű protestánsok pedig csatlakoztak a kálvini reformációhoz. A tordai (1563) és nagyenyedi (1564) zsinatokon válnak külön felekezetekké a szászok és magyarok, mindkét csoport saját püspököt is választott magának. A magyarok egy kisebb része a reformáció radikális irányzatát képviselő új unitárius egyházhoz csatlakozott. Az ortodox vallású erdélyi románokat pedig nem érte el a reformáció. Hosszas és kemény viták után az 1568-as tordai országgyűlés négy hivatalos felekezetet ismert el: a kálvinista, a lutheránus, a katolikus és az unitárius vallásokat. Ez az esemény volt a vallásszabadság legelső törvénybe iktatása a világtörténelemben!

Forrás: Wikipédia

Kategóriá: DUE | Nincs hozzászólás »

Kofjafák

Testvériség megkötése

Kopjafa átadása

Testvériség megkötése

Festmények átadása

Szóval és kézfogással pecsételtük az eseményt

Kézfogások

Kézfogások

Kézfogások

Debreceni és nagyváradi ajándék

Újabb kézfogások

Kézfogás lelkészek között is

A három kopjafa gazdára talált

Szép jelképek

Kategóriá: Események | Nincs hozzászólás »

DEBRECENI UNITÁRIUS EGYHÁZKÖZSÉG

H – 4025 Debrecen, Hatvan u. 24

2008. október 25, szombat

440. évforduló

Egyházközségünk már március hónapban elhatározta, hogy megünnepli egyházunk megalakulásának 440. évfordulóját, s ebből az alkalomból egy egész napos rendezvényt szervez. Kisebb-nagyobb nehézséggel, de sikerült megvalósítanunk tervünket, s így 2008. október 25.-én sor került az említett ünneplésre. Nem a mi tisztünk, hogy véleményt mondjunk a rendezvénnyel, az azon történtekkel, a szervezéssel, magával az egész ünnepléssel kapcsolatosan, hanem azoknak kell erről nyilatkozniuk, akik részt vettek. Nekünk csak az a feladatunk, miután véghezvittük a vállaltakat, hogy beszámoljunk az eseményekről. Jelen írásban ezt kívánjuk megtenni.

„Hatalmas Isten, győzhetetlen várunk” című, énekünket énekeltük, miután Balázsi László főjegyző lélekemelő imával örvendeztette meg lelkünket. Ezt követően a lelkész üdvözölte a megjelenteket, vigyázva arra, hogy senki ne maradjon ki a felsorolásból. Miután ez megtörtént, Főt. Rázmány Csaba püspök üdvözölte a megjelenteket. ünnepi megnyitójában hálát adott Istennek, hogy itt lehet a jelenlevőkkel, s egyben kifejezte reményét, hogy eredményes és Istentől áldott lesz mai ünneplésünk.

Pap Gy László, elnöki megnyitójában a következőket hangsúlyozta: „Szeretettel köszöntöm a megjelenteket, s egyben megnyitom egyházunk fennállása 440. évfordulója alkalmából szervezett rendezvényünket. Sok kérdés kering bennünk, amikor évi ünneplésünkre figyelünk. Ezek megválaszolása megtörténik, ha esztendő múltával megállapítható, hogy méltó emléket állítottunk, emlékekben magunk is gyarapodtunk, s nem utolsó sorban megmutattuk ismételten a világnak, hogy unitáriusokként jelen vagyunk a vallási és társadalmi élet porondján.

Kérdés fogalmazódhat meg mai ünneplésünkkel kapcsolatosan, hiszen a közzétett programban konferenciáról is olvashattak. Így igaz, hiszen szabadelvűségünknek megfelelően arra is gondoltunk, hogy ne csak az előadókat hallhassuk, hanem kérdésekkel, megjegyzésekkel teljesebbé tehessük az alkalmat. Amint láthatják a kihelyezett programban, bő lehetőség nyílik a hozzászólásokra, de a templomon kívüli megbeszélésekre is. Kérem tisztelettel, hogy legyenek figyelemmel a soron következő előadásokra, s azok valamelyikéhez mérjék, szabják hozzászólásukat. Elméletileg megengedhetnénk, hogy mindenki szabadon éljen a hozzászólás jogával és annak terjedelmével, de tekintettel az időbeosztásra, elmaradhatatlanul szükség van a korlátozásra, s így a mai történések rendjén azt a meglátást részesítjük előnyben, hogy három (3) percben határozzuk meg a felszólalást. Ez egyszeri lehet egy előadáshoz, illetve témához és ugyanakkor, ragaszkodunk ahhoz, hogy ne történjen hozzászólás mások hozzászólásához.

Különös figyelemmel szeretnénk lenni a felszólalások tekintetében arra az elmaradhatatlan követelményre, mely tiszteletben tartja ugyan a szólás szabadságát, de odafigyel a másik ember felfogására is. Kerüljük a közvetlen, vagy közvetett sértegetéseket, személyeskedéseket, hiszen ezzel csak az ünnep hangulatának ártanánk.

Tisztelettel felhívjuk szíves figyelmüket, hogy szükség, vagy kívánság esetén szívesen élünk a programváltoztatás jogával, s amennyiben erre keretet biztosít az idő, akkor több és hosszabb szüneteket is tarthatunk, hogy alkalom, lehetőség kerüljön egymás közelebbi megismerésére is.

Felhívom szíves figyelmüket, hogy az ebédszünetet megelőzően a beregi küldöttség kérésére koszorú elhelyezésére kerül sor. Figyelmükbe ajánlom a száraz kapualjban levő két faragott emléktáblát, melyekkel éppen a beregi testvérek állítottak emléket a váradi és debreceni disputának, valamint Arany Tamásnak, aki protestáns prédikátor volt. Az 1560-as években tűnt fel a Tiszántúlon, ekkor talán köröspetérdi prédikátora volt. Antitrinitárius és racionalista hitelveket hirdetett. 1561. nov.-dec.-ben Debrecenben több napos nyilvános vitát folytatott Melius Juhász Péterrel; akkor tanainak nagy részét írott hitvallásban vissza kellett vonnia. Nem egy adat viszont arra mutat, hogy Debrecenből biztonságosabb helyre kerülve, még éveken át hirdette tanait.

Mindenkinek hasznos időtöltést és jó ünneplést kívánok.”

Ezek után Nt. Dr. Rezi Elek professzor ur, az Erdélyi Unitárius Egyház püspök helyettese megtartotta előadását: MI AZ UNITÁRIZMUS SAJÁTOS HOZZÁJÁRULÁSA AZ ERDÉLYI, A MAGYAR ÉS AZ EURÓPAI KULTÚRÁHOZ? – címmel.

Majd Buzogány Csoma-István lelkész a debreceni disputáról szóló,

Török István lelkész a testvérkapcsolatok lehetőségeiről és

Csíki József m. gondnok h. a debreceni gyülekezet jövőjéről tartott előadását hallhatták a jelenlevők. Ezt követően Balázsi László főjegyző és kedves felesége, Török Karola és a nagyváradi lelkész zene és énekszámait, valamint szavalatait hallhattuk.

A templomból testületileg kimentünk az udvarra, illetve a száraz kapualjba, ahol a beregi testvérek által adományozott emléktáblánál elhelyezték a vásárosnaményi testvérek, Nyitrai Levente lelkész vezetésével a kegyelet koszorúit. Ez alkalommal közösen elénekeltük a 24. sz. egyházi énekünket, valamint meghallgattuk a beregi testvér szavalatát.

A fentieket az ebéd követte, melyet egy arra alkalmas helyen fogyaszthattunk el.

A délutáni rendezvény első mozzanataként Pap Gy. László előadása hangzott el, melyet a testvériség megkötésének hivatalos cselekedete követett. Ennek maradandó jelképeit átadták a gyülekezetek képviselői, s szavukat és kézfogásuk pecsétjét adták arra, hogy szívvel-lélekkel-becsülettel-szeretettel ápolják a kapcsolatot. Ebből az alkalomból két ajándék is átadásra került. Az egyiket az olthévízi gyülekezet, a másikat közösen a nagyváradi és debreceni készíttette. A kézi kopjafák a kezdeti időszakot jelképezik, de bízunk abban, hogy ezek naggyá nőhetnek, pl. a 450. évfordulóra.

Ezt követően Buzogány Csoma István és Török Karola zenével és szavalattal örvendeztette meg a jelenlevőket, majd Pap Gy László zárszóként a következőket mondta, mielőtt átadta a szót Pálfy László főgondnok h.-nek: „Köszönet illeti mindazokat, akik eljöttek, hogy ma velünk, az egyházzal ünnepeljenek. Mondanivalómat azzal zárom, amivel kezdtem. Miért kell nekünk ilyen sokat ünnepelnünk. Több okból is, de főként azért, mert szeretünk biztosra menni. Amennyiben megünnepeltük a 440. esztendőt, ez biztosnak vehető. Jól teszi, aki reménykedik az 500.-ikban is, de jobb, ha azt dédunokáinkra és ükunokáinkra bízzuk, de mindenképpen az egy igaz, örök Istenre. Neki legyen dicséret és dicsőség, most és mindörökké.”

Székely Miklós, kövendi lelkész-esperes mozgalmas beszéde került az istentisztelet középpontjába, majd Kiss Törék Ildikó színművésznő műsorával zárult az ünneplés, s akik részt vettünk, együttesen megállapítottuk, hogy szívünk-lelkünk szolgálatában állt mindaz, aminek átélői lehettünk a nap folyamán. Sajnáljuk azokat, akik távol maradtak, de ígérjük, hogy amennyiben meg lesznek rá a megfelelő feltételek, azon leszünk, hogy utólagosan is kezükbe adhassuk a konferencia hang- és képanyagát.

Debrecen, 2008. október 25.-én.

Az egyházközség nevében, atyafiságos tisztelettel:

Pap Gy László lelkész

Kategóriá: Ünneplés | Nincs hozzászólás »