Léta Sándor lelkész a következő beszédet mondotta el:
Kedves testvéreim!
Mindenek előtt párbeszédre van szükségünk. Ezt cselekedték elődeink is unitárius vallásunk és egyházunk megalakulása korában 1560-as 1570-es években, amikor hitvitákat rendeztek Erdélyben.
Sokszínű világ volt az akkori Erdély és a török fennhatóság alatt álló Magyarországnak a középső része: sokfajta nemzet és vallás élt egymás mellett. Különösen a keresztény felekezetek teljes egyenjogúságban gyakorolhatták vallásukat a Tordai Országgyűlés által biztosított lelkiismereti és vallásszabadság törvénye által.
Természetes, hogy nem volt nyugalom. Ahhoz, hogy elmondhassa ki-ki a maga álláspontját, véleményét, hitvitákat rendeztek azzal a szándékkal, hogy közeledjenek egymáshoz. Egyik ilyen alkalommal 1569-ben Nagyváradra hívott hitvitát János Zsigmond fejedelem. Az egyik fél arra kérte a fejedelmet, hogy állítson fel ítélőbírókat, és aki veszít a vitában, büntesse meg és tiltsa el a további tevékenységtől. Ezzel ellentétben Dávid Ferenc unitárius egyházalapítónk arra kérte a fejedelmet, hogy engedje, hogy a hitvita teljes szabadságban zajlódjon le. Senkit bántódás ne érjen. A hitvita után is mindenkinek legyen szabad tovább tanítani, hirdetni véleményét és hitét. És így is történt. Mindkét fél magát nyilvánította ki győztesnek, majd könyvben is kiadták véleményüket.
Azóta is ezt az elvet valljuk és gyakoroljuk.
Többek között részt veszek a Világvallások Együttműködési Fórumában. A múlt esztendő november utolsó hetében egy nagyszerű világvallások hetét rendeztünk: a hét minden napján meglátogattunk és részt vettünk egy-egy világvallás szertartásán, hogy ne csak elméleteinket ismerjük meg, hanem vallásos gyakorlatainkat is.
Mi, unitáriusok valljuk, hogy amikor a gondviselő jó Isten az embert teremtette, adott valamit, ami minden különbségtől függetlenül minden emberben közös. Ez a szeretet! Beszélhetünk bármilyen emberről, mindenkinek alkotó eleme a szeretet, ami nélkül élni nem lehet. És nem fontos, hogy hasonlóan higgyünk ahhoz, hogy hasonlóan szeressünk!
Isten az embert a saját képére és hasonlatosságra teremtette, ebben nem a külső forma mutatkozik meg, hanem a belső tartalom, a lélek, az isteni tulajdonság.
Merem állítani, hogy az emberiség egy és oszthatatlan (vö. ApCsel 17,26), és hogy Isten az embert felelőssé tette az embertársáért. Az ember felelőssége a felebaráti szeretetben (Mk 12,31) és egymás terhének hordozásában (Gal 6,2) nyer kifejezést. Hitünkből következik, hogy “aki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is” (1Jn 4,21), álljon a “másik ember”, a felebarát mellé, védelmezze életét, erkölcsi méltóságát és értékeit, valahányszor azok veszélyeztetve vannak.
Az emberiség fennmaradásának egyetlen járható útja a béke, igazságosság és emberi jogok megvalósítása, a türelem segítségével. A türelem a békét feltételezi, a béke pedig igazságosságot követel. Senki sem érezheti magát békességben vagy türelmesnek, ha igazságtalanul bánnak vele, és emberi jogait megsértik.
A földi lét középpontjában tehát az ember áll, reá való tekintettel kell rendezni minden más kérdést.
A hit szempontjából az ember a lét síkján “Isten képmása”, amennyiben szellemiségében hasonló Teremtőjéhez. Ez az alapadottság különbözteti meg a többi élőlénytől. Az emberek különbség nélkül mind egyenlők Isten előtt és nyitottak az isteni célok befogadására: Isten gyermekének szabadsága van, mert szabad szellemet hordoz magában.
Ennek erejével képes dönteni, igent és nemet mondani, holnapot tervezni. A szabadság azonban nem csupán jog vagy kiváltság, hanem feladat is, mely mindig elköteleződést jelent az emberibb életre.
Felfogásunk szerint az ember természeténél fogva társas lény, rászorul arra, hogy közösségben éljen. Ő az alapja, alanya és célja minden társadalmi intézménynek. Fejlődése és a társadalom viszonyai kölcsönösen összefüggnek.
Az ember még nem azonos teljes mértékben önmagával; még nem találta meg teljességét. Azonban lelkének értéke, jóra való képessége, értelmének teremtő ereje, lelki természetének mélysége és erkölcsi perspektívája lehetővé teszik, hogy szüntelenül növekedjék.
Röviden, mi emberek mindannyian Isten gyermekei vagyunk, egymásnak testvérei, és felelősséggel tartozunk Isten előtt. Isten iránti szeretetünket is embertársaink iránti szeretetünkkel tudjuk kimutatni.
Az emberben ott van a jóra való képessége, istenfiúságra való elhivatottsága, akaratának szabadsága és felelős erkölcsi lény mivolta, a megtérés lehetősége, a jellem általi üdvözülés és az örökélet elnyerésének reménye és valósága. Jézus erkölcsi tanításában a legfőbb emberi kötelesség Isten, a felebarát és önmagunk szeretete (Mk 12,30—31).
Isten nem várja el, hogy megváltsd a világot. A te feladatod egyetlen ember megváltása, aki talán saját magad vagy. Isten nem ad nagyobb feladatot nekünk, mint amire képesek vagyunk. Minden vigasztaló szó, az együttérzés minden gesztusa apró pásztortűz a sötét éjszakában. De ezek az apró lángok, a szerető szív gyümölcsei hatalmas tűzzé összegeződnek, és végül is megváltják a világot. A megváltást nem várni kell, hanem tenni érte. Kötelességünk tenni, mivel képesek vagyunk rá. (Gellérd Imre)
Végül testvéreim, sokszínűségünkben ne azt nézzük, ami elválaszt, hanem azt ami összeköt, ami közös bennünk. Mert ezek a különbségek a legtöbb esetben kiegészítenek, összekötnek. Mert érdekes együtt élni e sokszínűségben és sokszínűséggel.
Köszönöm a figyelmet.
Powered by FireStats